Most akkor föl fogom emelni a hangom, jó magasra, hogy minden mondat nyekeregjen meg sivítson, hogy olyan ércesen szóljon, mint egy pengő cimbalom, rikácsolni fogok, károgni, olyan éles hangon, hogy az túl legyen a fájdalomhatáron, hogy ha bárki megsüketül tőle, perceken belül képes legyen újra hallani az orrszőrzetével vagy a fogtömésével, vagy a nyirokrendszerével, vagy a beleivel, vagy a körömágyával.
A Tisza leciánozásáról már a harmadik kéziratot kattogom a gépbe, és ha minden jól megy, akkor a következő száz évben másról se tudok majd írni, mert itt, ennél a pontnál az ember esze megáll. Most túl azon, hogy az utóbbi fél évben csak a Tiszában horgásztam, és annak ellenére, hogy alig fogtam valamit, rájöttem, mi is ez a folyó, túl azon, hogy itt, Szegeden is átfolyik majd a mozgó mészárszék, túl azon, hogy a politikusok korrektül végignézik az egészet, túl azon, hogy épp most verte el az EU a magyar természetvédelem picsáját, túl azon, hogy gyakorlatilag a szakemberek is tehetetlenek, de azon már innen, ahogy ez az egész emberileg kezelve van, köszönve szépen a mértéktartó hírcsinálásnak, újságírásnak, tévézésnek.
Azaz arról van szó, mennyi a hírértéke annak, hogy csak úgy szumma kum laude uszkve százezer köbméter ciánvegyület kéjes lassúsággal lemészárol egy folyót, annak összes élővilágával együtt, a folyó madarait, halait, pici nünükéit, a folyóra járó, italozó szarvast meg mindenféle állatot, rákokat, kagylókat, és a nagy Brehm tudja, még miket. Na mennyi? Körülbelül annyi, mint amikor szerencsétlen, árokjáró kamionsofőr a padlógáz környékén kereste a rosszul fölragasztott fölső fogsorát. Vagy mint annak a férfinak a vizeletmintája, aki nagy légkapacitásának köszönhetően fizikai gyakorlaton tövig szívta a bürettát hipermangános oldattal, majd az utolsó kortyot vákuumszerűen benyelte (egészen finom volt!). Kábé ennyi a hírértéke. Mert talán épp most nem kéne mértéktartónak lenni, talán most kéne egy kicsit izzítani a környezetvédelem felé (és itt nem a csikkfelszedésre gondolok). Hogy akkor hogy a fenébe lehet ilyet sértetlenül véghezvinni?! Miféle baromi nagy egyezmények hiányoznak, amiket tíz év óta egyik kormánynak se sikerült megkötni? És hogy miért nem sikerült megkötni? És milyen duma az, hogy idejében kaptuk a korrekt tájékoztatást? Ha fogok egy tonna napraforgót, és előre szólok, hogy föl fogom veled zabáltatni, akkor frankó, mehet?
Nem vagyok se zöld, se kék, se lila, nincs elvi kényszerem arra, hogy bármilyen színben lássam a Tisza pusztulását; épp ezért mondom, nagy baj van, nagyon nagy, még akkor is, ha optimális esetben hosszú évek alatt képes a folyó regenerálni magát. Csakhogy épp most regenerálta magát, épp az utóbbi két év komolyabb áradásainak köszönhetően kezdett újra szaporodni a halállomány. Nem tudom, látott-e már valaki folyót élővilág nélkül. A víz lenne az élet, mondom, ahol nincs víz, ott nincs élet, de ahol van víz és nincs élet: kísértetkastély-szerű pokoltanya, hogy más képzavarra ne is pazaroljam az időt.
Aztán lehet, hogy mégse fogok száz évig erről írni, sőt már a negyedik löketet se verem gépbe, mert egyszerűen halálosan fáraszt az az ordenáréság, amely ezt az ügyet is maximum gazdasági, illetve fogyasztói szemszögből képes látni, és fogalma sincs azokról a halálra vált emberpofákról, akik úgy nézik a zajló haltetemeket, mintha a saját anyjuk hulláját sodorná a víz. Ezek a pacákok tudják, mi történik. És mondjuk az anyjuk halála se kifejezetten anyagi oldalról érinti őket. A Tiszának nincs politikai értéke, ahogy az összes magyar fűcsomónak sincs, vagy a fáknak, de inkább legyen, inkább lenne, mint hogy dilettáns szakemberek azt gondolják, hogy a természetvédelem gyökerei a személyi kérdésekből szívják magukba az anyatejet. (Na még egy!)
Utoljára pont tavaly tavasszal éreztem magam így, mikor az esti tévézés közben meghallottam a fölöttünk áthúzó vadászbombázók dübörgését, és akkor is ezt a baromi érzéketlenséget láttam elképedve, aminek a lényege, hogy minden mehet, csak nekünk ne legyen bajunk, és ez bőven hasonlatos ahhoz a kellemesen bizsergető érzéshez, amikor a tévé előtt ülve, beropizva és bekólázva dühöng valaki azon, miért nem vetítenek még több kommandós filmet, mert neki a könyökén jön már ki az adrenalinja.
És akkor a bombázástól látszólag nem lett semmi bajunk, most meg látszólag pár tonna hal földobja a talpát, és megint nem lesz semmi bajunk, csakhogy a cián még komótosan itt araszol, és a pusztítása fölmérhetetlen. Gondolom, most a hírszerkesztők vérszomjasabbika arra vár, mikor lesz már végre egy emberi ciánhalott. És ha lesz, akkor az mit számít? Magának kereste a bajt, nemde? Ha igen, akkor se túl sokan pusztulunk bele, csak épp szarrá megy körülöttünk minden, ami arra emlékeztetne, hogy itt élni is lehetne.
Baromi setét országban és baromi rosszkor élünk, ez mindenesetre biztos, és csak annyival tudom megtoldani ezt az indulatos közhelyet, hogy nehogy azt higgyük már, majd a túlvilágon visszakapjuk az összes hajszálunkat egy similabdába göngyölve.
