Hammer Ferenc: Paszták népe (Halál és irodalom)

publikálva
2000/6. (02. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tegnap reggel kinyitottam az újságot, belenéztem, és rögtön azt képzeltem, én vagyok a Bodor Ádám. No, ha már így esett, gondoltam, szerkesztek egy takaros kis tájleírást, hogy mondjuk például a Medvegyica felső folyása (amit a helybeliek több néven is illetnek, úgy mint: Nyolcas, Le, Radó) azért nevezetes vidéke a tartománynak (már amennyiben a tartomány közéletének sajátos jellege megengedheti egyáltalán a nevezetes jelző alkalmazását), mivel az ittenieknek az árvíz volt az egyetlen bevételi forrásuk, és lényegében az egyetlen, ami el tudott tőlük venni valamit. A nyári áradások lényegében mindent elhoztak a feljebb fekvő vidékekről, amire a helyieknek szükségük volt. Ilyenkor a vidék apraja-nagyja hosszú PVC-csövekre drótozott kampókkal halászgatott a megáradt folyóból tűzifát, kacsát, bútort, deszkát, újságokat, napszámost, edényt - mindent, ami nem süllyedt el a vízben. A nagy felfordulást kihasználva, a palágyi és a turnovici csempészek ilyenkor szalmabálákban küldtek le főként gázolajat, műszaki cikket, sonkát, svéd tapétát, ezt-azt. Ezekhez a bálákhoz véletlenül sem ért soha senki, egyszer a Rajner fivérek halásztak ki hat-nyolc bála skót viszkit, minekutána nemsokára el is tűntek, és csak hat év múlva találták meg őket a saját kertjükben egy hordó szurokban. Ekkor a környékbeliek leszedték a két testvér nevezetes cégtábláját a nagy szilfa törzséről, jóllehet nem volt sose boltjuk, sőt addigra már a házukból sem maradt semmi, elvitte a négy évvel azelőtti nagy jeges ár. A fekete tábla valamikor valami elemi iskolából származhatott, felerészt vonalas, felerészt négyzethálós vonalazású volt, amire patkószögekből ezt verte ki Juraj és Emil Rajner: Zsebünkben Pisztoly És Szalonna, Maca Meg Leszel Vuduzva. Rajner Bolt. A táblát jobb híján elvitték a kocsmába, ahol Radu Novák kocsmáros szívest-örömest rátette a korábbi cégérre, így ezután már nemsokára mindenki Rajner Boltnak hívta a kocsmát. A régi nevet, a 40 csapost csak a Németországba elment rokonok használták egy darabig. A 40 csapos elnevezés még onnan jött, hogy egyszer egy budapesti alapítvány kommunikációs tréninget és életmódtábort jött szervezni a helybelieknek, de szerencsétlenségükre épp a márciusi jeges ár előtt jöttek, úgyhogy a továbbképzésből csak az esti kultúrprogram (400 csapás) plakátja maradt, az is kissé elmaszatolódva.

Tegnap reggel kinyitottam az újságot, belenéztem, és rögtön azt képzeltem, én vagyok a Bodor Ádám. No, ha már így esett, gondoltam, szerkesztek egy takaros kis tájleírást, hogy mondjuk például a Medvegyica felső folyása (amit a helybeliek több néven is illetnek, úgy mint: Nyolcas, Le, Radó) azért nevezetes vidéke a tartománynak (már amennyiben a tartomány közéletének sajátos jellege megengedheti egyáltalán a nevezetes jelző alkalmazását), mivel az ittenieknek az árvíz volt az egyetlen bevételi forrásuk, és lényegében az egyetlen, ami el tudott tőlük venni valamit. A nyári áradások lényegében mindent elhoztak a feljebb fekvő vidékekről, amire a helyieknek szükségük volt. Ilyenkor a vidék apraja-nagyja hosszú PVC-csövekre drótozott kampókkal halászgatott a megáradt folyóból tűzifát, kacsát, bútort, deszkát, újságokat, napszámost, edényt - mindent, ami nem süllyedt el a vízben. A nagy felfordulást kihasználva, a palágyi és a turnovici csempészek ilyenkor szalmabálákban küldtek le főként gázolajat, műszaki cikket, sonkát, svéd tapétát, ezt-azt. Ezekhez a bálákhoz véletlenül sem ért soha senki, egyszer a Rajner fivérek halásztak ki hat-nyolc bála skót viszkit, minekutána nemsokára el is tűntek, és csak hat év múlva találták meg őket a saját kertjükben egy hordó szurokban. Ekkor a környékbeliek leszedték a két testvér nevezetes cégtábláját a nagy szilfa törzséről, jóllehet nem volt sose boltjuk, sőt addigra már a házukból sem maradt semmi, elvitte a négy évvel azelőtti nagy jeges ár. A fekete tábla valamikor valami elemi iskolából származhatott, felerészt vonalas, felerészt négyzethálós vonalazású volt, amire patkószögekből ezt verte ki Juraj és Emil Rajner: Zsebünkben Pisztoly És Szalonna, Maca Meg Leszel Vuduzva. Rajner Bolt. A táblát jobb híján elvitték a kocsmába, ahol Radu Novák kocsmáros szívest-örömest rátette a korábbi cégérre, így ezután már nemsokára mindenki Rajner Boltnak hívta a kocsmát. A régi nevet, a 40 csapost csak a Németországba elment rokonok használták egy darabig. A 40 csapos elnevezés még onnan jött, hogy egyszer egy budapesti alapítvány kommunikációs tréninget és életmódtábort jött szervezni a helybelieknek, de szerencsétlenségükre épp a márciusi jeges ár előtt jöttek, úgyhogy a továbbképzésből csak az esti kultúrprogram (400 csapás) plakátja maradt, az is kissé elmaszatolódva.

A nyári gyűjtés után senki nem rendezgethette a vagyont sokáig, mert a következő évi, tavaszi árvíz csaknem mindent elvitt, amit nem tudtak időben kötéllel felhúzni a falu melletti kőszirtre, amin ott ült összezsúfolódva a falu egy-két hétig, miközben nézték, hogy a félteleknyi jégtáblák hogyan tologatják módszeresen északnyugat felé mindazt, amit meg lehetett mozdítani a faluban. Olyan dolog nem volt a faluban, amit nem lehetett megmozdítani. A kőszirtre nemigen hordott fel senki semmi különösebbet, mivel a többiek úgyis ledobálták volna, mondván elvenné a holmi az embertől a helyet. Kivételt csak a pópával tettek, aki felhozhatta a szentségtartót és a könyveit, illetve a kamaszokkal, akik kikönyörögték, hogy a szikla oldalára fellógathassák robogóikat és szólógitárjaikat. Az árvíz után ilyenkor általában semmittevéssel telt az élet, mindenki zsebre dugott kézzel ténfergett három hónapig, míg meg nem jött gazdag terhével a júniusi zöldár.

Egyszer egy amerikai közösségfejlesztő alapítvány eljött a faluba, és falugyűléseket rendezett arról, hogy miként lehetne megmenekülni az árvíztől, de amikor azt tanácsolták, hogy költözzenek el máshová, akkor otthagyták a gyűlést az emberek. Az amerikaiakat elhívták még egy lakodalomba, ahol elmondták nekik, hogy régi szokás szerint itt a vendég minden nála lévő fémtárgyat bead a menyasszonytáncba, majd jó szóval útjára bocsátották a szakértőket. Adtak nekik útravalónak egy csatos, zöld lakktáskát, benne arasznyi, pirosra festett falovacskákkal. Volt vagy tizenöt darab.

És hogyha ezt mind megírtam volna, akkor elküldtem volna valami nívós folyóiratnak, ahol megjelent volna, én még híresebb lettem volna, és kaptam volna egy valag pénzt, mert a Bodor Ádámnak joggal dukál az AAA-s honor, a honort pedig módszeresen vertem volna el válogatottan jó és rossz dolgokra. Én viszont sajnos nem vagyok a Bodor Ádám. Én nem írok regényt. Jó, ha olvasok. Akkor is inkább újságot. Tegnap például azt, hogy azért döglik meg az összes jászkeszeg, ezüstkárász, tőponty, balin, szürke-, leső-, illetve törpeharcsa, amúr, csuka, kecsege, géb, póc, menyhal, alga, paptetű, sulyom, béka, sikló, vízipók, hogy a hasamra üssek, a Szamosban és valamennyire a Tiszában, mert Nagybányán a volt bányászok ciánoldatban áztatják a sziklákat, hogy így szerezzenek aranyat belőle. Na most ezt a cián-dolgot azért nem írtam bele a fenti árvizes tájleírásba, mert ha a Bodor Ádám írná, akkor azt mondanám, hogy azért ez már túl sok a kárpáti Blade Runnerből. A nagybányai ciántó nem irodalom. Levendulaszagú kecsegék, dög, cián, arany, civilizáció, profit, halál.

Sejtettem, hogy ez lesz, most már a Lányi András lettem.

publikálva
2000/6. (02. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk