Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Kis esti menet)

publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elsajátíthatják-e a vizslakutyák a kámaszutrát? Jól áll-e a pingvinnek a tollboa? Szabad-e hátraszaltót ugrani kabrióban? A dátumváltás problémája érinti-e a középiskolások és a természet biológiai óráját? Azért veszélyes-e kihajolni a vonatból, mert összekoszoljuk a ruhánkat?

Inkább ezekkel a kérdésekkel foglalkoztam volna aznap este, mikor a tömbházunktól 1260 méterre megvásároltunk egy, a piacon még bevezetetlen márkanevű mikrohullámú sütőt.

A boltos, mielőtt átadta volna a csomagot, mondta, hív egy taxit, ha nem vagyunk kocsival. Ugyan már, mondtam, csak nem szaladgálunk a szomszédba kocsival, itt lakunk úgy 1260 méterre, amúgy is jártam én már keresztül a várost hónom alatt a paplankészletemmel, ezerforintos kölcsönheverővel, fehér bottal és vakszemüveggel zebráknál kíváncsian toporogva, mérőszalaggal emberek feje körül matatva, antropológiai fölmérésre hivatkozva, szóval, sokféleképp próbáltam elütni az időt, gondoltam, pont egy mikrosütő ne férne bele a szabadidőmbe?, jó, persze, tudom, ciki a fogyasztói társadalom újabb bábjátékosának szerepébe bújni, de mit ad isten, hátha épp ettől kap hányingert valaki, ahogy meglát a mikróval grasszálni a villamossínek között.

Már a bolt lengőajtaján kifelé éreztem, hogy valamivel nehezebb a mikró, mint gondoltam, és talán mégis autóval kellett volna jönni, elvégre a dobozra egy kanyi fogást nem raktak, ahová az ujjbegyeimet becsúsztathatom, így hát karomat félig kinyújtva szorítottam magamhoz a jó 25 kilónyi cuccot, a doboz táncos mozdulataimra, farrengető kanyarintásaimra csúszkált az állkapcsom és az övcsatom támasztéka között, amellyel így lassacskán tolta lefelé a gatyámat. Az első sarkon a párom kezébe nyomtam a mikrót, hadd szedjem össze magam, a nadrágszíjam két lyukkal beljebb húztam, kifújtam az orrom, az ujjaimat megtáncoltattam, mint ollókezű edvárd a piszoár fölött, megringattam a csípőmet, mint aki afrikai vendégmunkásoknak magyarázza a körszeletelt ananászt, aztán bikából magamhoz kaptam a dobozt, s gondoltam, ha a hátralévő 840 méteren kajakra kicombosodok, nyitok egy fitneszt, ahol napi négy órában bekapcsolt mikrosütőkkel badiztatom az újdonság bűvöletébe ájult észkombájnokat, hogy aszongya, barnulsz a mikrótól, miközben izmaid kolosszusát építed.

Igen, akkor gondoltam, hogy talán a vizslakutyák is betaníthatók a kámaszutrára, ha én a mikróval kibírom hazáig. A kettős szorítás ellenére a gatyám újra körkörösen haladt lefelé, az orrnyergem alól kiáramló kazánnyi pára csakhamar lecsapódott a szakállamra, a bajszomra, az orrom szerencsére bedugult, de összepréselt ajkaim miatt a két szakálltest egymásba omlott, s a nagy hidegben rögvest összefagyott. Ott mentem ringatózva a dobozzal, bedugult orral, összefagyott bajszszakállal, kihűlt térdkalácsom felé közeledő nadrágkorccal, s a karjaimat mintha lapátnyéllel betöltötte volna egy ínyenc, kannibál szakács, hogy mire hazaérek, megpárolódok a saját levemben, és otthon az ajtóban már csak néhány fürjtojást üt a fejemre.

Kinyílt a lakásajtó, a küszöböt átléptem, éreztem, most már kár lenne letenni a mikrót, a kezemben kéne kipróbálni, és ha nem működik rendesen, egy fordulattal viszem is vissza, úgyszólván, nekem már mindegy, porcikáim targoncába szerveződtek.

Kibontva a dobozt jól megvizsgáltam a sugárzásszűrő ólombetétet, s rögvest képzeltem is hozzá azokat a horgászdélutánokat, mikor fenekező ólmot olvasztok a mikróból, s beszakadt súlyonként lesz könnyebb a lelkem, körte- és szivarólmonként szabadulok meg ettől a kis esti menettől.

A mikrópróba jól sikerült, a kis tányér rizibizi úgyszólván felrobbant. De későre járt már, s ez semmi volt, úgymond semmi, mikor is pisilős gyerekmacska vonyított föl a lépcsőházban.

Kimentünk megnézni, mert itt nincs macskája senkinek, és valóban, egy selymes szőrű kölyökmacska szökdösött le-föl két pihenőforduló között. Éhes, adjunk neki enni, szólalt meg bennem az ember. Kis tányérkába tejbepapit raktam az ajtó elé, a résnyire tárt ajtóból lestem, jön-e a macska. Jött, de el is iszkolt. Megnéztem a kaját, az öt perc alatt belefagyott a tányérba.

Ez a jószág itt nem bírja ki az éccakát, megfagy. Micsoda szerencse, gondoltam, hogy most vettünk egy mikrót, rajta kombinált gombsor, súly és idő szerinti kifagyasztásra. (Néha eljátszik az ember agya mindenféle gondolattal.)

Elővettem a mikró dobozát, néhány reklámpólóval kibéleltem, és kiraktam az ajtó elé balra. A doboz fülfedői úgy lógtak, hogy a macska könnyen ki- és bemászhatott, a fülek mögötte becsukódtak, tartva a meleget.

Fél óra múlva már bent szuszogott a jószág a nagy mikródobozban, a karjaimban lassan oldódott a görcs, és arra gondoltam, milyen jó is, hogy nem vágtak külön fület a dobozra, most megfagyna a huzatban ez a szerencsétlen állat, és ki tudja, gondoltam, talán a macskák is megtaníthatók a kámaszutrára, vagy tán nekik a félkarú rablón előbb kijön a három egér, mint ahogy belőlem fitneszbajnok lesz.

publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk