Hammer Ferenc: Paszták népe (Sárga rózsa)

publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miféle sárga rózsa? - ötlött fel bennem sokszor a kérdés, melyre ugyan homályosan választ adott egy másik Illés-szám, miszerint ha én rózsa volnék, sohasem virulnék, vagy mi, de azért nagy izgalommal vártam Révész György filmjét a múltkoriban a tévében, mivel megtudtam, hogy a nevezetes szerzemény e mű - Az oroszlán ugrani készül - nyitódala. Valami olyan bújtatott rendszerkritikára vártam a történetben, hogy majd a majomketrec igazából a vasfüggönyt jelenti, az örvösmedve a Brezsnyev, a párttitkár elveszett táskájában pedig a magyar szabadság lapul. Ehelyett volt egy leginkább Rejtő Jenő munkásságát idéző történet ellopott titkos vegyi anyaggal, az ártatlan professzor szépséges lánya érdekében a deli Bujtor István pofozta halomba Dubrovnikban Papp Lacit és a többi maffiózót. Na most, hogy jön ehhez a sárga rózsa, meg hogy miért hagytuk, hogy így legyen? ("Van egy Jókai-regény.., talán abban valami...") A válasz valószínűleg az, hogy Szörényi-Bródy posztmodern tréfával élt, ugyanis a radikális mellérendelés az egyetlen logika, amely - mély értelmű képzettársításokra lehetőséget adva - összekapcsolhatja a gyújtó hangvételű korosztályi himnuszt a mediterrán csihi-puhival. ("Be volt tiltva, csak így, filmzeneként lehetett leadni.") Azóta megkérdeztem egy-két tucat ismerősömet erről a sárga rózsáról, és a (dőlt betűvel szedett) válaszok után egyre meggyőzőbbnek tűnik a hipotézis, miszerint a sárga rózsa önmagában bizony nem szimbolizált semmit, viszont afféle referenciális vákuumot képezve, jóval több jelentést kreált annál, mintha azt énekelték volna, hogy "be szépen csilingel az ötvenhatos villamos". ("Valami tiltott dolog, de senki nem tudta, hogy mi az." - Figyeljünk erre a borghesi finomságú megfigyelésre! - "Talán a szólásszabadság...")

Miféle sárga rózsa? - ötlött fel bennem sokszor a kérdés, melyre ugyan homályosan választ adott egy másik Illés-szám, miszerint ha én rózsa volnék, sohasem virulnék, vagy mi, de azért nagy izgalommal vártam Révész György filmjét a múltkoriban a tévében, mivel megtudtam, hogy a nevezetes szerzemény e mű - Az oroszlán ugrani készül - nyitódala. Valami olyan bújtatott rendszerkritikára vártam a történetben, hogy majd a majomketrec igazából a vasfüggönyt jelenti, az örvösmedve a Brezsnyev, a párttitkár elveszett táskájában pedig a magyar szabadság lapul. Ehelyett volt egy leginkább Rejtő Jenő munkásságát idéző történet ellopott titkos vegyi anyaggal, az ártatlan professzor szépséges lánya érdekében a deli Bujtor István pofozta halomba Dubrovnikban Papp Lacit és a többi maffiózót. Na most, hogy jön ehhez a sárga rózsa, meg hogy miért hagytuk, hogy így legyen? ("Van egy Jókai-regény.., talán abban valami...") A válasz valószínűleg az, hogy Szörényi-Bródy posztmodern tréfával élt, ugyanis a radikális mellérendelés az egyetlen logika, amely - mély értelmű képzettársításokra lehetőséget adva - összekapcsolhatja a gyújtó hangvételű korosztályi himnuszt a mediterrán csihi-puhival. ("Be volt tiltva, csak így, filmzeneként lehetett leadni.") Azóta megkérdeztem egy-két tucat ismerősömet erről a sárga rózsáról, és a (dőlt betűvel szedett) válaszok után egyre meggyőzőbbnek tűnik a hipotézis, miszerint a sárga rózsa önmagában bizony nem szimbolizált semmit, viszont afféle referenciális vákuumot képezve, jóval több jelentést kreált annál, mintha azt énekelték volna, hogy "be szépen csilingel az ötvenhatos villamos". ("Valami tiltott dolog, de senki nem tudta, hogy mi az." - Figyeljünk erre a borghesi finomságú megfigyelésre! - "Talán a szólásszabadság...")

A dokumentumok szerint a sárga rózsák felbukkantak az Illés-koncerteken, a végén még Bródy András közgazdasági szakmunkájának ("Miért hagytuk, hogy így legyen?") a borítójára is jutott belőle. A sárga rózsához fűződő mulatságos jelentéshalmaz szemléletes példája a kádárizmus nyilvánossága azon jellegzetességének, amikor a félprivát-félnyilvános közbeszédben a célozgatások-utalgatások kizárólag azt a célt szolgálták, hogy a beszélő lényegében különösebb rizikó nélkül célozgathasson és utalgathasson, aztán hogy mire történt az utalás, az már lényegében mellékes volt. Ekkor a lényeg, azaz az üzenet merőben pragmatikai utalás, a beszélő sajátos szerepének megjelenítése volt, nagyjából úgy, mint amikor a mobiltelefonozás hajnalán a legenda szerint sok autós vezetés közben játéktelefonba kiabált.

E bújócskázó kommunikációnak mindannyian ismerjük a következményét: zavaros, kusza, érthetetlen beszéd, illetve nyelv, amely - lásd Orwell - lényegében alkalmatlanná vált arra, hogy segítségével valamiről megállapítható legyen, hogy az jó vagy pedig rossz. ("A francia forradalom jelképe volt, nem?")

Az elmúlt évtizedek szemantikai felfordulásai közepette nem csoda, hogy számos hasonló talányos jelentésváltozás szövi át az Illés, illetve utódzenekarainak történetét, szerintem Szörényi Leventének is át kellett írni párszor az életrajzát ahhoz, hogy a jelenlegi turáni misztikum előtörténetébe belesimuljon a "countryzene a vasfüggöny mögül", vagy az FG4 című űrrock, bár isten tudja, lehet, hogy már abban is Csaba királyfi galoppozott, csak nem vettem észre. Az egyik legszínpompásabb jelentésváltozás persze az István, a király színpadi verziójához kötődik (amit megnézettünk 1988-ban belga diákokkal, mondván, a Halászbástya után immár essék szó az árnyoldalakról is). A fináléban ott ült a trónon Szent István, mellette Gizella, Gellért püspök és a jó meráni vitézek, és amikor a zenekar a legvégén zengetett egy utolsót, prámm-pápááámm, akkor a trón elől egyszer csak elhúztak egy nagy szőnyeget, és a színpadon az államalapító lábak előtt nem más fényeskedett, mint egy két méter átmérőnyi Kádár-címer. Ugyan nincs jogsim irodalomelméletből, de szerintem ez a leheletfinom utalás azt is jelenthette, hogy Kádár Jánosnak (magyar hangja Szent István) az országépítés kezdetén, a nemzet megmaradása érdekében (ádáz dilemmákkal küzdve) végül csak fel kellett áldozni a Nagy Imrét (magyar hangja Koppány vezér), ami persze úgy hülyeség, ahogy van, ám ehhez képest az még a megbokrosodott Levente táltostól is meglepően hangzott egy-két éve (a nevezetes, regölős portréfilmben), amikor levezette, hogy az István, a király azért volt (minimum) történelmi jelentőségű eseménye a rendszerváltás prehistóriájának, mert az ország végre egy pozitív főhőssel, Koppány vezérrel azonosulhatott, aki a magyari lényeget, a pogány istenhitet kívánta megóvni az ármányos nyugati kereszténységtől (és akkor még templomnak mondták a shopping centert). A nevezett beatzenekar frontembereinek sosem okozott gondot önnön zenei, illetve történelmi jelentőségük egészséges, az álszerénység émelyítő manírjától mentes megjelenítése, ami példaképeinkké avathatja őket mai, csüggesztően önbizalomdeficites világunkban.

Ám naiv, aki azt gondolja, hogy a hírnév és az elismerés sült galamb módjára pottyan az ember ölébe, azért is meg kell dolgozni keményen, amihez immár zárásul egy kis színes adalék, hogy amikor (talán 1992-ben) egy titokzatos névtelen szponzor, ha jól emlékszem, 20 000 HUF adományt helyezett kilátásba a Tilos Rádiónak Illés-számok rendszeres játszása fejében, akkor kiderült, hogy a nagylelkű felajánlás bizony a Szörényi-Bródy szerzőpáros egyik férfitagjától származott (mely ajánlat tünékeny, ám felejthetetlen derűt varázsolt a szerkesztői munka ólomszürke hétköznapjaiba). Elképzelem Palotai Zsoltot, hogy egy Timbuk 3 és egy Urban Dance Squad közé bekonferálja, hogy most pedig jön az Amikor én még kissrác voltam. Jaj. De hát amúgy persze tökmindegy, elvégre mindenki úgy nárcisz, ahogy tud.

publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk