Egotrip

A kiváló műfordító és szociológus Tellér Gyula igencsak csúszós talajra tévedt, amikor a Magyar Nemzetben közölt, folytatásos krimiként előadott összeesküvés-elméletét a pénzügyi összefüggések sajátos értelmezésével kísérelte meg tudományosan megalapozni. El kell ismerni, nyelvi leleménye még a régi: a "megalvadt struktúrák" fogalommal néhány éve maradandót alkotott szerző most az "uzsorakörök" szemléletes, bár igencsak homályban hagyott kifejezés meghonosításával bizonyára beírja magát a magyar gazdaságtörténetbe.

Ezt csak azért írom, mert magam is elborzadtam attól, amit a múlt héten írtam, úgyhogy engedtessék meg nekem egy csipetnyi önreflexió, mintegy űzni a démont, unalmat, igazságot el.

Sziszi 1974-ben került a BEAC-hoz, hosszú hajjal. A tréner, alig titkos béemes, megállt előtte, mondván. Te fiam, ne vetkőzz. Ilyen hajjal nálam nem játszol. Mint Passarella foghegyről Redondónak, ha tudtuk volna akkor. De hát a Schneidernek is hosszú, védekezett Sziszi, balbekkben, nagyon szeretett volna. Majd ha úgy játszol, mint a Schneider, akiről tudvalevő, hogy a talpa, egyszersmind a fű alatt vitte föl a labdát. Hogy´ játsszak úgy, mikor be se rak, de ezt már csak gondolta, a padon. Később is meggyűlt a baja a béemmel, hetvenötben kizárták az ország összes egyeteméről. Esztergomban március 15-én ledobálták a vörös zászlókat, hiába védekezett, balbekkben, hogy színtévesztő. Hajánál fogva húzták a földön, lám, nem hallgatott Passarellára. Sziszi, foglalkozására nézve talajmechanikus, ekkor határozta el, hogy elhagyja az áldott anyaföldet. Sokáig érlelt, dédelgetett, míg 1987 fagyos szilveszterén elindult egy turistacsoporttal Grazba, hogy soha többé. Azon a napon, amikor Grósz Károly bejelentette a világútlevelet.

Még honvédő koromban kicsaptak egy bakonyi erdőbe, hogy ott gyakorlatozzak kedvemre, nem zavarok senkit. Hogy előbb méltón ismerkedjek a tereppel, úgy éjfélkor, újhold idején kezembe nyomtak egy babkonzervet meg két szelet kenyeret, mert az a hír érkezett, hogy a zászlós efendinek amott az erdő túlrészén megkordult a gyomra, és ilyenkor méltón összeeszik minden bogyót ha kell, megrázkódik, agyának törpefeszültségeit kóboráramok váltják fel, és olybá lesz kiszámíthatatlan, hogy netán egy nem várt dramaturgiai fordulattal az ellenség kezére játszik mindannyiónkat. Lámpát ne vigyek, mondta emez élelmező efendi, mert ha meglátom, min megyek keresztül, még a frissen magamhoz vett tápanyagot is beeresztem a gatyámba, és torkom szakadtában és lóhalálával nemhogy tölcsért, de húslevest csinálok a kezemből. Én viszont a belendített karjelzéssel megadott útirány mellett ragaszkodtam a sötétben való, neszekből építkező, folyamatos vizualizáláshoz, így hát becsületből elmondta az élelmező efendi, hogy az erdőben kisebb szakadékok, omlások bontják meg a terep egységét, s mindeközben vaddisznócsapatok hangos vartyogással poroszkálnak kisded malacaikat terelve a makkosba, így hát összehúzott térdekkel meneteljek, és lehetőleg totális vakságom ellenére még csak menekülés közben se keltsem veszettül támadó ember benyomását. Fasza, mondtam köszönés helyett, és surranóim oldalát egymáson csuszolva, mechanikusan a csúcsfeszültségig feltöltődve és felvillanyozva bevettem magam az erődbe, ahol néhány tíz méter után felkuncogtak a vadkanok, megindult a kőomlás, így hát a két szelet kenyérbe azonnal beszaladtak az ujjaim, majd héjastul gombóccá markoltam, a babkonzerven pedig önvédelmi fogást keresve úsztam előre az erdőben a zabolátlan gyomrú zászlós efendi felé, kitéríthetetlen irányba, így hát arcomat, mellkasomat sűrűn érkező gallyak suhintásának tettem ki, amelynek eksztatikus hatását csak a fatörzsekben való elnyalás és bukdácsolás tudta növelni. Hogy rémisztő fantáziámat zsákutcába tereljem, próbáltam magamban folyamatosan énekelni a Nálam mindig két forint ez a dal című számot, amit azóta is csak temetési szertartások görcsös önfegyelmi viszonyai között tűzök repertoárra.

Azon töprengek - könyököm a konyhaasztalon, fejem az öklömön -, hogyan kéne megkímélni magamtól a gyerekeket. Mert az rendben van, hogy sört előttük diszkrét módon már régen nem iszok, a jelenlétükben nem káromkodok, alvilági vagy csupán csak komplett őrült ismerőseimet távol tartom tőlük, feltéve, ha az utcán össze nem futunk. Igen ám, de miként tudnám elintézni, hogy a hi-he-tet-len módon betűéhes, koraérett Dorkám például erre a projektre, a decemberre megjelenő könyvre majd ne vesse mohón rá magát, hogy tudnám azt kieszközölni, várjon evvel a saját érdekében nyolc-tíz évet legalább. Na, nem mintha, de hát azért mégis, ugyebár. Még megroppan a végén az apakép, amelyen kilenc éve, bővülő kerettel, éjt nappallá téve dolgozom, oszt´ jaj nekem: szégyenkezve - vagy ami még ennél is rosszabb - sajnálattal néz le rám. Mondjam azt, hogy nem lányálom a felnőttvilág, hogy itt a szereplők többségükben farkasok; hazudnak és lopnak, büfögnek és basznak, megeszik a nyuszikát? S hogy köztük csak egy éppen olyan - igaz, szelíd - esendő állat az apád? Vigasztaljam, hogy a nyomottság a szorongással egyetemben nem örökletes? Vagy dugjam el előle három évem stilizált, mégis éles lenyomatát, míg meg nem érti, nincs minden úgy, ahogyan az írva van? Vagy hogy úgy van, csak máshogyan? Ingassam meg a szóba fektetett hitét, ebben a korban, éppen én? Cenzúrázzam a lányom előtt magamat? Jelöljem be a könyvjelzővel, gyufaszállal a vidámabb oldalakat, s húzzam alá azokat a mondatokat, melyek jó színben tüntetik fel a papát? Vagy mondjam azt, mint amikor thrillert nézne, hogy amit itt összeírtam, nem neked való? Hogy nem neki való az életem? A dolgok, amik megestek velem? De hát ez meg elég rémületes mint állítás, ha belegondolok, tudd majd kezelni, amikor olvasod, csillagom.

"Csurka úr egyenesen cselekedett, kitette lapjait" - jellemezte Kövér László titokminiszter a pártelnök Demszky főpolgármester megrágalmazására irányuló tevékenységét. Kövér szerint tehát a (köz)emberre jellemző egyenes cselekedet az, amikor határozottan állítunk olyasmit, amit nem tudunk bizonyítani. Amikor csak úgy el akarunk küldeni valakit.

Először a Kossuth hagyja abba, aztán Petőfi nem, de abban sincs sok köszönet, pumpálom tovább a walkman keresőgombját, de csak a szokásos kedélyvetélkedő, meg a Tilos, de azt sem mindig igazán tűri meg a depresszióm, főleg ilyenkor, amikor akkora a Hold, hogy kivehető rajta minden hülye lábnyom, és be akar esni az ablakon, én meg hiába húzom fejemre a takarót, csak félek tovább, ráadásul a fülhallgató állandóan kiesik a fülemből, és keresni kell a földön, a barna padlószőnyegen a fekete drótot, percenkét kétszer, de ha meg beljebb nyomom, akkor elkezd fájni a porc vagy csont, ami ott van, ott a fülben.

Kedves rovatom, nem-e lehetne-e már egyszer végre úgy komolyan leülnünk, benne vagyunk a tanévben, rád fér egy kis gyakorlás, szájadat betedd, nyisd ki füledet, vedd ki azt a rohadt rágógumit a szádból, neked beszélek!, kezet a padra, csak papírt és tollat lássak, szétültetlek, fiam.

A sláger, az sláger - mondom Iimnek, aki éppen az aligátort fojtogatja, úgyhogy kiabálnom kell -, az a rossz benne, hogy akkor is beletelepszik az agyamba, ha nem akarom, vagy ha kifejezetten utálom az előadót. Itt van például az a múltkori előzetes, amiben Mary Zsuzsi mint egy mániás fázisban vergődő nyugdíjas BKV ellenőr rázta magát, és azt énekelte, hogy Se veled, se nélküled... én meg azóta se tudok szabadulni tőle.

Mert rövidebbek a nappalok, és rosszabbak az éjszakák. Mert sűrűbbek a hajnali fölriadások. Hosszabbak a krákogások, köpni se tudok. Pedig eléggé utálkozom. Mert október tizenötödikén bezárt a Duna parti devidám csónakház. Mert most jövök Frankfurtból. Mert ott volt Ottlik (Katused Varavalges. Loomingu Raamatukogu 1998; Scoala le linga granita. Univers 1988, Lei 18.000), nem volt ott Mándy. Mert épp olvasom a Budapesti Negyed nyári-őszi számát, A Kerepesi úti temető I-II., az őszit különöst. A temető leírása, parcelláról parcellára, sírról sírra, andalító olvasmány, szűrt októberi fényben. Bejártam a sírkertet képzetben, a Bal oldali falsírboltoktól az 56. parcelláig. Sírokat. Találomra. A jobb árkádsor és az út között, Kisteleki báró Lévay József (miniszteri tanácsos, államtitkár; 1897-től báró; báró Lévay Lajos politikus bátyja, báró Lévay Henrik biztosítóintézet-alapító unokaöccse) 1863-1951. Ennyi. Kétezeregy híres regény, életzanza. Halálzsugor. Mert megint van célja életemnek. Kilencre viszem a gyereket óvodába. Nap mint nap. Nagy feladat, nem is sikerül. Akkor most hogy´ engedjük be/ki apukát, zárva az óvoda. Istenem, apuka marad, térdig gázol játékokban-gyerekben, délben lefekteti az óvó nénit. Apuka nagy egy hülye. Mert. Mert a Farkasrétre, ki a ki a, jártunk a Gesztenyésbe, Búfelejtőbe, az Ezüspontyban volt a "lakodalmam", vas-. Mert a Kerepesi temető mellett visz a 37-es villamos MTK-meccsre. Két felkiáltójel, a kapun FELTÁMADUNK!, a kerítésen HÍRES GÁBOR A LEGNAGYOBB KIRÁLY! Két égbekiáltó. Mert az öltöző a temetőkerítésnél, szünetben lecseréltek, néztem a zuhany ködéből a sírok között anyókát. Csak menj a sírkövek közé. A labda után, engem küldtek, akkor is, idegurult. Átjött. Mert ide temessen el én. Mert közelg halottak napja, talán azért. Emlékezem két őszi temetésre.

Ma már más szemüvegén át látom a világot. Ez persze alkati kérdés, bírja a vérem, és a szemüvegtok is az én méretem.

Nem tudom, másnak is föltűnt-e, de újabban egyre több mosolygó kormányzati arcot látni a magyar televízióban, a sajtó képi tudósításaiban. A kormányszóvivő megszokott derűje mintha ráragadt volna a kormány tagjaira is. Különösen akkor furcsa ez, amikor nem éppen vidám gazdasági ügyekről esik szó.

Minden egybevág mostanában újra, egy irányba mutat. A hét elején ugyan még fölfelé haladtam, mivel látogatást tettem a MaNcs szerkesztőségében, ami már önmagában élményszámba megy; ha hozzád se szólnak, akkor is létesemény. Hozzám viszont hozzámszóltak, és akkor még nem is mondtam sokat. Nem csoda hát, hogy viszonylag ép önbizalommal silabizáltam azokat az egészen furcsa jeleket hazafelé a büfékocsi asztalánál, amik betűk voltak, nyilván, és nem is csak a rázkódás volt, ami az intellektuális típusú, töltekező időtöltésnek betett, és nem is csupán az, amire jó szaglással gondolni tetszenek, hanem az, hogy nagy hirtelen rám tört a felismerés, milyen sokára jön megint ilyen, hogy lesz erőm a Küküllő utcából kimozdulni, holott kimozdulni, ezek szerint, jó. És onnantól sajnos a csúszdán voltam újra, mélységesen osztva hasonlóképp nehéz sorsú asztaltársam egyetlen, szóismétlésekkel terhelt bővített mondatban feltörő bánatát: a nap végére, bazd meg, 40%-kal lejjebb vagyok, bazd meg, Lacikám, legalább, pedig igyekeztem bazd meg, Budapesten, bazd meg, elhiheted, úgyhogy azt gondolom, bazd meg, siessél egy sörért, mivelhogy mindjárt megérkezünk, onnantól meg, bazd meg, nincs remény egy szál se, mivelhogy várni fog az állomáson, bazd meg, Andreám.

Csak azt szeretném elmesélni, hogyan töltöttem egy ragyogó őszi délutánon az időmet a városban.