Állítsátok meg a… New Yorkot!

  • Donáth Mirjam
  • 2013.01.17 15:41

Éjfélkor New Yorkban

Draviczki Attilának születésnapja volt. Attilára, hajdúnánási vállalkozóra, az East Village egyik népszerű bárjának tulajdonosára, az Unicum amerikai forgalmazásának nagymesterére én felnézek. Nem kreatív üzleti ötleteiért, nem a bátorságért, amellyel idegen földön jól ragadta meg a munka végét, nem is kiterjedt kapcsolati tőkéjéért, melynek révén barátjának tudja – többek között – Michel Gondryt. Hanem mert szíve van. Olyan „nem nézem, honnan jöttél, magyar, nálam mindig kapsz egy kupicával”, bajbajutottat segítő, embert emberrel összekötő nagy szíve. A köszöntésére még a magamfajta kanapégombolyag is beleveti magát szombat éjjel a manhattani sötétségbe.

Járnék én mulatni minden szombaton, ha hétközben a vámpírváros nem szívná ki az életerőm. De azt teszi. Modern kori Spárta, díszcsomagolásban. Csabai tanár urat, aki egyszer helyettesített töriórán, megkérdeztük, hogy azok a spártaiak huncutkodtak-e, merthogy tinédzserként összeraktuk, hogy ha csak egymással bulizhattak, biztosan melege lett sokuknak. Csabai gondolkozás nélkül felelte: „Csak nem képzelitek, hogy miután végigmenetelték a napot talpig vasedényben, még volt erejük odaszólni: Pisti, jössz egy körre?” Hát ez az. Valahogy alapvetőleg én is így vagyok a szombattal New Yorkban. Azután a múlt héten olvastam Rita Levi-Montalcini Nobel-díjas biológusról, aki 103 éves korában most halt meg decemberben. Épp, mint Évamamóka, ő is sajnálta az időt az alvásra, öt órákra hajtotta álomra a fejét, naponta egyszer evett, és kutatta éjjel-nappal, hogyan fejlődnek az idegrostok. Szabad idejében saját ruháit varrta, ékszereit készítette, manikűrözött, és rajzolt – saját kézével illusztrálta kutatási eredményeit. Kerestem, kerestem a cikkben, vajon volt-e családja. Lehet az embernek házassága is meg Nobel-díja, gyerekei is meg gyönyörűre manikűrözött keze és politikai karrierje? És ha a második világháború alatt volt leány, zsidó leány Olaszországban? A munkahelyemről szabadító liftbe szállva még mindig ezt kerestem, amikor egy sikeres riporterkolléga boldogan oldalba lökött, hogy ő is olvasta a Levi-Montalcini-cikket, és hogy mekkora sztori. Kérdeztem, volt-e családja a néninek. Hát hogyne lett volna, felelte, és kiszálltunkkor még odaszólt: „Hiszek benne, hogy a fontos dolgok mind beleférnek az életünkbe.” Ezen kicsit meghatódtam, mint mindannyiszor, amikor szembetalálkozom az amerikaiak idealizmusával.

A Lower East Side-i tetőlakástól Draviczki Attila Keybárjáig („kulcs kocsma”, nem kéjbár) húsz sarok az út. Nincs Szex és New York: nem intek taxit, a sárga folyamban hömpölygő kocsik alig tudnak egymástól mozdulni, egyébként sem olyan mulatóba tartok, ami előtt tűsarokban kell sorban állni. Sétálok. Azaz huszonöt percen át küzdök a nosztalgiával a Kazinczy utca kőkockái után, melyekre rá sem ismertem, amikor most decemberben arra ballagtam, hogy kontextusba kerüljenek a Szabó Zoli-minikrokik, melyeket Pest eme társaspontjáról a Facebookon publikál, és amelyeket legfőbb ideje közzétennie. A legviccesebb rész, mindig, amikor főhősei, bulizástól ittas Kazincy utcába járók, taxisofőrök meg mások, felismerik mint az Index újságíróját, amitől épp azzal a „nem ácsoroghatok egyedül az utcán, mert tán bele is döglenék a dologba” bosszankodással jön zavarba, mint Woody Allen.

Egy dolgot véletlenül mindig otthon felejtek, ha szombat estébe indulok. A születési évemet igazoló okiratot: jogsit, újságíró-igazolványt, útlevelet, bármit. Nem azért, mert érzékeny lennék a koromra, csak az örökös igazoltatástól berzenkedem. És mert érzékeny vagyok a koromra. Nem emlékszem pontosan, mikor lett így, de egész biztosan New Yorkban történt, talán egy időben azzal, amikor festeni kezdtem a körmömet. Mindkét cilikeség Évamamókára emlékeztet, ragaszkodom is hozzájuk rendesen: festem a körmöm, és otthon felejtem az okiratokat. És ez mindig problémát is jelent, mert angolszász országban nem engednek közösségben italt fogyasztani igazolvány nélkül. Kivéve a New York-i East Village-ben Attila bárját, és ez egy igen nagy piros pont, amelyre ebben a nem-reklámcikkben felhívom a figyelmet. Hogy úgy lépünk be az ajtón – amelyet éppolyan kétajtós szekrénnyi fekete szekuritis nyit, mint bármelyik másikat Manhattanben –, mintha Hajdúnánáson lennénk.

Biztosan minden kocsma mesebarlang, csak máshol nem nappali méretű a tér, hogy 70 embernél kiteszik a „telt ház” táblát, egyetlen kandalló fűti be, és Attila, miután a kezedbe nyom egy Unicumot, bemutat a körülötted lévőknek. Mint egy házibuliban. Takács Zoltánnak szeretne például, aki Magyarországot a National Geographic Fiatal Felfedezők listáján képviseli, és akit Attila kígyóbűvölőnek harangoz be, pedig igazából kígyómérgész, aki a Keybárban töltődik fel, mielőtt a következő dzsungelbe vetné magát. A herpetológust az Attiláról és a tulajtárs Gyusziról rajzolt portré alatt várjuk, mellettünk a képet alkotó művész issza a sörét. Ha már ott áll, elárulja, hogy a Marvelnél dolgozik. A Pókembert rajzolja például. A kígyász végül nem tűnik fel, csak Örs Erdélyből, aki ugyan szintén tart otthon óriáskígyót, de a kenyerét egész mostanáig az amerikai profi focicsapatban kereste mint hátvéd. Arcok, történetek, felesek: Attilát is az foglalkoztatja, mint Szabó Zolit. Isten éltesse sokáig!

A hazaút győzelemittas. Mintha a Thermopülai szorosnál nyakon ragadtam volna New Yorkot, és visszaszívtam volna egy kis életerőt. Ahogy kimondtam Ádámnak – akiről éjfélkor, már a New York-i „Nemzeti Színház” épületében mesélték a társai, hogy nem akármilyen színész –, hogy „kollégák vagyunk”, leesett számomra is: az energiát valójában a szerep emészti fel, amelyet egy idegen nyelven, idegen kultúrában szakadatlan játszom, és amelyben még mindig csak nagy vonalakban emlékeztetek önmagamra. De a szombat éjjelnek nem kell játszani. Bele is fog férni szépen az életembe, hiszen „a fontos dolgok mind beleférnek”.

Még akkor is, ha Levi-Montalcininek – a gyönyörű, törékeny öregasszonynak a Nobel-díjjal és a végigalkotott, általam olyannyira csodált életével – sosem lett családja.

A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.

Neked ajánljuk

A Jobbik feljelentette Fekete Pétert

  • narancs.hu

Folytatólagosan elkövetett lopás miatt. Ugyanis az államtitkár tegnap maga büszkélkedett azzal, hogy rendszeresen leemel ezt-azt a közgyűjtemények polcairól.