A villásreggeli Lujzinál társasági esemény, és mint ilyen, tökéletesen szervezett. A meghívás időben érkezik és visszajelzést igényel, mert a háziasszony nem bízza a véletlenre a hangulatot: sorstársakat verbuvál a délben kezdődő „bráncsra.” A bráncsolást hazaviszem. Más trendi New York-i hagyomány nem vett még le a lábamról, de abban, hogy a nap napsütéses részében osszuk meg az asztalt a másikkal a bevett esti vendégség helyett, van valami megható.
Szombat délben tehát a 19. századi etikettől megszédülve Scarlettnek érzem magam az Elfújta a szélből, ahogy zöld ruhámban belibbenek a lakáj tárta Ötödik sugárúti apartmanház ajtaján. Az orcám is csak azért nem csipkedem meg, mielőtt kopogtatok a 14. emeleti ajtón, mert azt a dívakésés ellen bevetett sprint közben, ahogy a Washington Square Parkon átvágtam, a februári szél már megtette. Ahogy körülnézek a vendégeken ott a napfényes szalonban, a hontalanság a közös nevező: a nevek valóban nem érdekesek, inkább az élmény, az idegenben-lét, ami minket, ha csak a délután erejéig is, összeköt, mielőtt szétrebbennénk Londontól Montreálig a szélrózsa minden irányába. S bár Scarlett O’Hara második generációs amerikai, én meg még csak valamirevaló immigráns sem vagyok, legfeljebb látogató, akinek a legnagyobb érzelmi befektetése New York felé négy év után egy összecsukható IKEA ágy, azért annyi közös van bennünk, hogy nem jövünk zavarba, ha egy csapat férfi szórakoztatása a cél. Még ha azok leginkább egymás iránt érdeklődnek is. Hála Lujzinak azonban, egy téma akadt, amely mindenkit egyformán érdekelt. Így került elő a listám.
A „Mi a gáz New Yorkkal” listát Kázmér írja bennem, Bill Watterson képregényének hatéves hőse, aki le meri fogadni, hogy valahol a kommunista Oroszországban él egy magafajta fiúcska, aki világéletében csak elnyomást tapasztalt, de aki arról álmodik, hogy egyszer ő is a szabadság és a lehetőségek országában, Amerikában élhet majd. „Hát szeretnék egyszer találkozni azzal a kisfiúval,” így Kázmér, „hogy elmondjam neki a szörnyű IGAZSÁGOT ERRŐL A HELYRŐL!” (Mely ponton képregénybeli édesapja rászól, hogy fogja már be végre, és egye meg szépen a babfőzelékét.) Hát, tartom a szám én is, mindaddig, amíg emigráns társaságokban rá nem kérdeznek a listámra, amiből most csak annyit veszek elő, gyorsan összevonva az első három pontját, hogyha megvan, milyen egy váltótárs nélküli profi bohóc sorsa egy éjjel-nappali cirkuszban, akkor kábé megvan, milyen egy New York-ié: melós, magányos szórakoztató mutatvány. Közönség nélkül nem megy. Természetesen kizárólag magamról beszélek, mert az emigránslét épp annyira személyes, mint a hit vagy a szerelem, hogy blogolni róla is csak Derdák Andrist láttam. A hazával való magzat-anyaméh kapcsolat elvesztése, ha önszántamból történik is, vagy talán úgy igazán, fájdalmas történet. Mert bár titkon bízom benne, hogy nem a két világ között ragadt, anyanyelvét vesztett újságíró, hanem a kozmopolita sorsát osztom, aki egy hét alatt három kontinensen alszik, és bár sehol sincsen otthon, mindenütt otthon érzi magát, gyanús, hogy a Kennedy reptér határőrei, akik arra vannak kiképezve, hogy a kint maradással kacérkodókat kiszűrjék, barátságosak velem. Talán, mert elárultam egyszer, hogy az én regényemben Rhett Butler magyarul beszél, Tara pedig a Szigliget névre hallgat. Ejtenek egy könnycseppet, és betessékelnek az országba. Ők is biztosra veszik, hogy haza fogok térni. Ahogy Andris írta, “haza.”
A február 29-én megjelent poszton eszközölt változtatások az abban szereplő egyik karakter kérésére történtek.
