A szalonna és hasonlók becsülete olyan korból származik, amikor egy másfajta életmód igazolta fogyasztásukat. Mint Kisbán Eszter néprajztudós tanulmányaiból kiderül, a késő középkortól a legújabb korig a szalonna mindig drágább volt valamennyi friss húsnál. De emellett tartotta magát a heti meghatározott két vagy három húsevő nap rendszere. Kezdetben a hús csak egytálételbe főzve került az asztalra. A kora újkor legjellegzetesebb hazai étele a káposztás hús (a későbbi kolozsvári káposzta) volt. A sült hús hétköznapon még sokáig választóvonalat jelentett a paraszti és a "közép" rétegek között, egyes vidékeken még a lakodalmi étlapról is hiányzott. A XVIII. századnál korábban egyik csoportnál sem volt húsleves. Valószínűleg már évszázadok óta készítették a marhapásztorok a később meghatározóvá váló magyar ételt, amikor Bél Mátyás 1730 körül megemlíti. Vidékenként nevezték gulyásnak, pörköltnek, paprikásnak. 1860-ra már a mindennapok és ünnepi alkalmak legjellemzőbb étele, de Erdélyt a borsos tokány konkurenciája miatt sosem érte el igazán. 1960-ban a Központi Statisztikai Hivatal mérései szerint már a pörkölt volt a leggyakoribb húsétel. A XX. század első felében kibontakozó nemzetközi turizmus a gulyást már elvárta, a hazai névváltozással azonban a vendéglátóipar már nem a pörköltet, hanem a gulyáslevest kínálja. A pörkölt - azon kisszámú parasztételek egyike, melyek feljebb jutottak a társadalmi skálán - a máig legismertebb magyar étel Európában és Amerikában. Itthon viszont szoros a küzdelem közte és a bécsi szelet között. Az eredetileg borjúcombból készült rántott húst olasz háttérrel a bécsi konyha vezette be 1800 körül, kezdetben nem a sült helyére lépett, hanem főzelék feltétjeként szerepelt. Mai formájában az ötvenes évek végén alakult ki a vasárnapi rántott szelet országos divatja, a kezdetben ünnepi hús és sütemény is ekkor érte el a vidéki családok asztalát.