Veszettség elleni program
Az úgynevezett rókavakcinációs program 1992-ben indult a Dunántúl nyugati felén, repülőgépről kiszórt oltóanyaggal (a vadászok csak töpörtyűnek nevezik a gyógyító kapszulát tartalmazó, rendkívül büdös, halszagú csalit) kínálták meg a veszettségtől sújtott állományt. Ahogy a tanulmányokból kiolvasható, alapvetően az a cél vezérelte az eljárás kidolgozóit, hogy távol tartsák a halálos betegséget az embertől. Az 1939-ben Lengyelország északi részéről kiindult járvány 1954-re érte el Magyarországot, és 1967-ben "robbant" - néhány év alatt az egész ország fertőzötté vált. (A szakirodalom erdei veszettségnek nevezi a betegségnek ezt a fajtáját, amelyet vadon élő állatok terjesztenek, szemben az urbánus, a háziállatokon kiütő változattal.) A szakembereket valószínűleg az adatok gondolkodtatták el, a nyolcvanas évek elején a veszett állatok huszonöt százaléka került ki a házi kedvencek közül - tíz évvel korábban ugyanez a szám mindössze öt százalék volt. Bár a közvélemény általában a kutyákat hozza össze a veszettséggel, Magyarországon az ebeket már a harmincas évek végétől kötelező beoltani, így a macskák léptek elő a közvetítő veszélyforrássá. A programnak tehát az volt a lényege, hogy megakadályozzák a kór közelebb kerülését az emberhez. Az adatok azt mutatják, hogy bevált az eljárás, néhány év alatt töredékére esett vissza a Dunántúlon a vadon élő veszett állatok száma.
Csak éppen azóta a Nyugat-Dunántúlon a vadászok (sok esetben pedig a falusiak) rémálma lett a róka. Az úgynevezett apróvadas (nyúl, fácán, őz) területeken az elszaporodott állatok igen komolyan megtizedelték az állományt. Az Alföldön, ahol a vadásztársaságok fő megélhetését jelenti az apróvad, szintén megkezdődött a vakcina szórása - nem véletlen, hogy a hírek szerint ebben a térségben szó szerint élethalálharc folyik a rókák és a vadászok között.
A veszettség, bármilyen furcsa, kordában tartotta a rókapopulációt. A betegség visszaszorítása miatt viszont jelentősen elszaporodott az állomány, számuk nagyobb, mint amennyit az adott terület eltartani képes, ezért egyre inkább a lakott területek felé veszik az irányt, pedig az alapvetően roppant óvatos állat korábban tartott az embertől. Ma viszont már jól alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez: az egyik dunántúli vadászterületen felfigyeltek arra, hogy az élelemszűkében lévő rókák rákaptak az őzgidákra, noha elvileg pockon - ezt viszont a mezőgazdasági termelők irtják meglehetősen jó hatásfokkal -, rágcsálókon, apróvadakon, bogarakon, dögön és egyebeken kellene tengődniük.
Lőj a rókára!
A róka egyébként szabadon lőhető, feltéve, ha háromszáz méterre elhagyja a lakott területet, és megvárja a vadászt. Mivel éjszakai ragadozó, szürkületkor jelenik meg, a sötétség leple alatt mozog, és hajnalra eltűnik. Igen rejtett életet él, óvatos, intelligens állat, egyedül a január-februári párzási periódusban, az úgynevezett koslatási időben "figyelmetlenebb".
A vadászok szerint teljesen fölösleges volt a rókavakcina-program, az emberek ugyanis roppant tartózkodóak, inkább őket értesítik, mint hogy a gyanús állathoz nyúlnának. A veszettségtől való félelem szinte mindenkit visszatartott, ráadásul az elmúlt években jelentősen csökkent a rókaprém ára, a kikészítés ugyanannyiba kerül, mint amennyiért később el lehet adni. Ekkora kockázattal senki nem vágott bele. Most, jobb híján, a vadászoknak kellene rendet teremteniük a túlszaporodott rókák között, de mindez csupán szélmalomharc. Egy-egy elejtett példányért 75 sörétes lőszer jár (amiből húsz forint egy darab), de a hivatásosok számára a terület vadállománya amúgy is rengeteg feladatot jelent. Mindez pluszmunka. A rókaprém ára alacsony, emiatt legtöbbször meg sem nyúzzák a lelőtt állatot. A hetvenes évek közepén még egy közepes havi fizetéssel ért fel a jó minőségű szőrme, manapság egyáltalán nem tartozik a kurrens cikkek közé. Akkoriban igyekeztek sörétes puskával leteríteni a rókákat, hogy kisebb kár essen az értékes bundában. Ma már mindennel tüzelnek rájuk, golyóssal, nagy kaliberű vadászfegyverrel. "Mindegy mivel, csak eltaláljuk!" - fogalmazott az egyik vadász.
Füstölés, méreg, tacskó
A puskás türelemjáték mellett nem túl sok megoldás kínálkozik a róka elpusztítására. A föld alatti járatokban élő állat ellen kotorékebek vethetők be, ám a vadászok nem kedvelik túlságosan a módszert. (Bár újabban a megnövekedett számú állomány egy része a kazlakba is beköltözött.) Az igazi rókavárak ugyanis több generációt kiszolgáltak már, valóságos labirintus épült ki a föld alatt. Ide kell leengedni a tacskókat, terriereket, de senki sem kockáztatja szívesen kedvence életét, mivel gyakran megesik, hogy a harc hevében beomlik egy-egy járat, és ilyenkor indulhat a mentőakció: hogyan ássuk ki Morzsit? Még rosszabb a helyzet, ha a rókavár egyik felében borz is él: a rendkívül erős harapású, megkerülhetetlen állat hamar elintézi a kotorékebeket. Alternatív megoldásként a hetvenes években foszgéngyertyát alkalmaztak: a füst megfojtotta - vagy elűzte - a járatban rejtőző rókát és kicsinyeit. A módszert 1987-ben betiltották, tavalytól külön engedéllyel ismét alkalmazható a nem éppen állatbarát megoldás, amit maguk a vadászok sem tartanak sportszerűnek. Marad még a más országokban sikerrel alkalmazott méreg, de ennek a használata Magyarországon tilos. Más kérdés, hogy például a falvakban nem szórakoznak sokat a szárnyasokra rákapott rókával - még akkor sem, ha ezzel jócskán megsértik a vad- és állatvédelmi törvényt. Az egyik, Szombathelyhez közeli falu gazdálkodója elmondta: három ellopott tyúk után unta meg a szabad rablást, és maga cselekedett a szabályok miatt tehetetlen vadász helyett. Az eredmény: egy csapda fogta és egy agyonvágott róka, az utóbbit a kutyák szorították sarokba. Egyébként a portákon a jó házőrző az egyetlen biztos megoldás, a területét védő eb - függetlenül a fajtájától - nagy valószínűséggel távol tartja a rókát.
Újabb kór
A vadászok megfigyelték, hogy a veszettségre immunis rókákat újabb betegség kezdi tizedelni. Már tavaly észrevették, hogy szinte mindegyik elejtett példány rühes. Az élősködő atka "ténykedése" következtében az állat szőre kihullik, a védtelenné vált róka pedig elpusztul a hidegtől. A rühesség a háziállatokra is veszélyes. Különösen a párzási időszak után terjed a betegség, ekkor az állatok nagyobb területeket bejárnak, idegen példányokkal találkoznak. Mindez sokakat arról győzött meg, hogy a természet valahogy igyekszik kiegyenlíteni az emberi beavatkozást és visszaállítani a rendet. A vadat féltő szakemberek szerint előbb-utóbb amúgy is át kell gondolni a 150 százalékos sikert hozó rókavakcinációs programot.
Török Tibor
