Élet + Mód

A fiatal művészek ma ápoltabbak és még fiatalabbak, de a Trafó nevű utód műintézmény pinceétterme is rosszabbul nézhetett ki annak idején, az átkos nyolcvanasokban, mikor az áramfelügyelő bácsi vagy a házfoglaló remete punk járt benne oszloperdőt kerülni. Az asztalokra sem áramütött vöröshagyma és elektrosztatikus szalonna kerül újabban, hanem öt világrészből legalább kettő egzotikus csemegéi. Currys pulyka, vadételek, kapros bélszín, hogy csak az eddig megkóstoltakat említsem, melyek miatt a télen direkt nem vacsoráztam előadás előtt. Végig a szélen ültem, hogy az utolsó taps után lehessen szaladni helyfoglalni, és felrakni a tél további elviseléséhez szükséges fókazsírt. Gyakran magam vetettem véget emiatt a vastapsnak. Az győz, aki nem esik le a lépcsőn, nem tiporják el a szűk folyosón, és először rendel. A vendégművészek jönnek utoljára a napi főzelékajánlatra. Na, abból a zöldbab a király, sült virslivel. Annál bővebb és fűszeresebb kaja már csak a brassói. Azt pedig csak az tudja mind megenni, aki részegen kisebbet lát, vagy egész héten éhezett. Magyaros és vegetáriánus kaja is van külön, az utóbbi a zöldségpörköltben éri el a konyhaművészet csúcsait. Kortárs táncművészek kedvenc eledele. Sok tápos nem tudja, mi a jó az állatban, vagy nem hallott még a növények lelki életéről, sóhajtozó spenótról, anyjuk után síró répacsemetékről. Nem is értem, mi, magyarok miért nem szeretünk többen többfélét rendelni, aztán cserélgetni a tányérokat, főleg olyan helyen, ahol érdemes. Az van, hogy mindenki kotlik a máshol is bevált, nehezen elrontható kijevi pulykáján, és meg kell várni, míg elmegy vécére. Figyelmeztetésképp elmondom, hogy az a hajóablakos lengőajtó, ahonnan kékes fény szűrődik ki, és igen vonzza a tekintetet, nem a toalett, bár a szakács készségesen kikísér bárkit századjára is.

Most, hogy vége a bajnokságnak, szerdán vagy szombaton is végrendelkezés nélkül vállalkozhatunk a népligeti oroszlánbarlang megközelítésére, akár serdületlen gyermekeinkkel is, akiknek a megbízható balszárnyból edzőpárossá előlépett Mucha-Vépi duó neve épp annyit - semmit - mond, mint az, hogy Nyilasi-Ebedli vagy Albert-Varga, annak viszont már tökéletesen tudatában vannak, hogy a Fradi színe zöld-fehér. Zöld-fehérben játszik itt abrosztól WC-csempéig minden, naná, majd kék-fehérben, tekernék is ki a gebines nyakát.

Ha valaki az Astoria környékén jár, és hirtelen olyan érzés keríti hatalmába, hogy most már jó volna bekapni egy kis ősmagyar étket, az semmiképpen ne térjen be az Árpádház étterembe. Az ilyen ember inkább menjen egy könyvesboltba, és érdeklődjön, hátha megjelent ´smagyar konyha címmel valamilyen szakácskönyv, vagy puhítson a kredenc alatt húst, esetleg növesszen bajszot, és vegyen részt egy lovas-íjász bemutatón, de ne menjen be a Magyarok Házába, mert, mint életében már annyiszor, megint csalódni fog. Az Árpádház étterem ugyanis egy szimpla önkiszolgáló étkezde, semmi köze a magyar régmúlthoz. Hacsak annyi nem, hogy a falakra ősmagyar díszítőelemeket helyeztek (olyan, mint egy félbehagyott matyó hímzés), vagy hogy az Árpád-házi királyok idejében is minden bizonnyal megesett, hogy a vitézkedésben megfáradt magyar ember olcsón, gyorsan enni akart valami koleszterindúsat. Mindegy, hogy mit, csak meleg legyen és zsíros. Az ilyen igényeket az Árpádház étteremben tökéletesen ki lehet elégíteni.

Mit jelent a Love Parade? Szeretetparádé? Békeünnep? Brokkolis rétes? Vagy szeretetfesztivál? Már sokan megpróbálták anyanyelvükre lefordítani a rendezvény nevét, de ennek nincs sok értelme, hiszen a Love Parade a világon mindenütt ugyanazt az üzenetet takarja: Music Is The Key, ahogy az idei mottó mondotta, a zene a kulcs. Ennek tudatában idén rekordmennyiségű fiatal gyűlt össze Berlin utcáin, hogy aztán a béke, a szeretet és az összetartozás jegyében ünnepeljenek együtt, immár tizenegyedik alkalommal.

Ausztráliában új remény éltet sokakat, miután néhány hónapja kiderült, hogy az általánosan alkalmazott szervkonzerválószer, a sejtmérgező formalin helyett az erszényes farkas elhullott példányait alkoholban tartósították. Így a századunk első felében kihalt csíkos bundás, erszényes ragadozó klónozással esetleg feltámasztható.

Én már akkor indulni akartam, amikor a harcsabajszú magyar vitéz a nagy égzengés közepette fejét vette Hazug Hasszán török vezérnek, a fiam viszont kitartott az ostromig, pedig a vége felé már csak a felsőteste látszott ki a mindent elöntő sárból. A menetrend szerinti pontossággal érkező trópusi vihar iszapbirkózássá változtatta a lovagi tornát és mellszépségversennyé a korhű ruhákban előadott reneszánsz táncokat, ráadásul a Lada önindítója is beázott, úgyhogy jövőre hajóval megyünk.

Vallási tárgyú összejöveteleken általában álldogálni meg üldögélni szoktam, és figyelem magamat, hogyan reagál a neurózisom a történésekre. Kell kábé két óra, addigra általában kiderül, hogy megnyugszom-e, vagy még jobban szorongok. A Szekér-fesztiválon egészen megbékéltem, csak tizenöt percenként rezdült egyet-egyet a fejem, ami messze elmarad az átlagostól.

Hogy a vitorlázás az úri nép sportja, úgyszólván közhely. Mi is lehetne más - gondoltuk, magunkból kiindulva, és ilyeténképp -mint már annyi más esetben - természetesen tévesen, hisz a kép jóval árnyaltabb vagy árnyalhatóbb, mit ezúton meg is kísérelünk.

Pécsett majd´ egy hónapos fesztivált rendezett a Pécsi Kulturális Központ és még számos helyi szervezet a fentebb említett dolgok ürügyén, hogy maximálisan kihasználva a turistaszezon és a nyár nyújtotta lehetőségeket, június 21-étől július 11-éig ehessen, ihasson, művelődhessen, aki akar.

Tegyük fel, megértük sokadika sokadikáját, és ez felhőtlen optimizmusra sarkall bennünket, múltunkra és annak fontosabb szereplőire vonatkozó gondolataink közé a megértés és megbocsátás bamba birkái bégetnek bele, mind több embertársunkban ismerjük fel a potenciális pénzes postást, vagy csak leendő bajok még ártatlan okozójának véljük őket, és mindezek következtében hangulatunk emelkedik, a sorsunk felett gomolygó sötét felhőket, úgy érezzük, a tekintetünkből áradó melegség oszlatja szét, túléljük, hisszük balgán. Ilyenkor persze társadalmi aktivitásunk is megélénkül, holott ezt igazán mellőzhetnénk - igaz, ez utóbbit bármi másról is elmondhatnánk.

Meleg útikönyvek, leszbikus krimik vagy traveszti sci-fik még nem kaphatók könyvesboltjainkban, de kétség nem fér hozzá, hogy évről évre színesedik a homoszexuális szcénánk. Mire lesz karizmatikus keresztény diznilendünk "Jézust válaszd Mickey egér helyett!" feliratú transzparensekkel, addigra lesz meleg kábeltévénk is. Most meg érjük be azzal, ami van: filmek, bevezetés a homoszexualizálás tudományába, reklámok, civil szervezetek, szubkulturális bárok és évente, mint a nyugati világ más nagyvárosaiban, meleg büszkeségi felvonulás, amely idén már hosszabb volt, mint egy anakonda, és négynapos, bő megmutatkozási program is járt hozzá, repülő primőr zöldségek nélkül.

Fájdalommal kell jelentenünk, a kutyakozmetikáról szőtt szép álmok elszálltak: nemrégiben megismert hősünk, Maxi (MaNcs, június 10.) a jövőben a Plaza helyén, mind a kilenc négyzetméteren bőrdíszműboltot nyit - a megtörhetetlen tulajdonos szerint még bőrtangát is lehet majd kapni. Múltkori dolgozatunkban főszereplőnknek a munka világában tett kiruccanásait taglaltuk, és méltánytalanul csekély teret szenteltünk családi és egyéb kapcsolatainak. Jöjjön tehát most ismét Maxi mint humán individuum, nem kevésbé pedig különféle professzorok és adjunktusok hihetetlen, de igaz történetei.

Ljubljanát zöld vizű folyójáról, tyúklépésnyi utcáiról, miniházairól, mediterrán jellegű, de annál békésebb kávézóiról lehet felismerni, és manapság arról, hogy kevés a turista. De ha az ember leül tíz percre, előbb-utóbb fel fog tűnni, hogy itt mindig folyik valami falusiasan bájos, multikulturális matatás.

A permanens sokadika egyik rázós, de szerencsére ritkán előforduló pillanata, amikor a menthetetlenül hosszú, de inkább végtelen hétköznapok valamelyikén valaki valamiért pénzt küld, és a rutinból felhívott TeleBank - ilyenkor persze behízelgően nyájas - géphangja közli velünk, hogy számlánkon pénz található. Ezen azonban könnyű segíteni.