Bár jelentős íjász-, népzenész- és agrármérnöki múlttal dicsekedhetem, nem vagyok az ősök emlékét prostituáló csikós-gulyás-üvegtáncos folklórturizmus feltétlen rajongója, amely nem kizárólag magyar specialitás: kifejezetten utáltam például, amikor egy Dublin környéki fogadóban kopogós kelta táncokra vacsoráltattak, vagy amikor Lund külvárosában láncinges, bádogsisakos vikingek foglalták el a konferenciabuszt, hogy ezzel a módszerrel kaparintsák meg egy jelentős multinacionális vállalat repikeretének néhány ezrelékét a villogó vakuk kereszttüzében. Azt viszont belátom, hogy a hagyományőrzőknek is élni kell valamiből, és például a lovas íjászok vagy a solymászok elhelyezkedési esélyei manapság még az őrző-védő szakmában is minimálisak. Az amerikai rajzfilmeken szocializálódó gyerekembereknek pedig változatosságot jelent a történelmi show, bár a lényeg ugyanaz: mókásan öltözött figurák ütik-verik egymást, mint Tom és Jerry szombat délelőtt a tévében.
1985 óta minden év júliusának második hétvégéjén megrendezik Visegrádon a Nemzetközi Palotajátékokat, és a rendezvény az elmúlt években igazi nagyüzemmé nőtte ki magát. Parkolni szinte lehetetlen, az utcákon a kiszámíthatatlan időjárás ellenére hömpölyög a tömeg, és összecsúszó idősíkok mentén rendeződik a vásári kínálat: erdélyi szőttes, mézeskalács, faragott étkészlet az egyik oldalon, fröccsöntött nindzsa, kommandós álarc és pillangókés a másikon. A különféle korokból és kultúrákból származtatható szúró- és vágóeszközök palettája a legszínesebb: az idei szezon slágere a Xena feliratú, felfújható, zenélő strandpallos, mindenki ilyennel szaladgál, akinek nem tellett Nagy Lajos korabeli szablyára vagy legalább egy szamurájkardra - márpedig a többségnek nem tellett, a nagy kardcsörtetésben viszont a jelek szerint hülyén érzi magát, aki fegyvertelen. Étel, ital terén is maradhatunk a hamburger-hotdog-sör évszázadában, vagy megkóstolhatjuk a honfoglalók gabonás-zöldséges egytálételét, esetleg a hagymás szerb húst vagy a sült galambot valami jó tájborral, desszertnek pedig a kürtőskalácsot. A saját korunk elég gyengén állja a konkrét összehasonlítást, pár száz év múlva csak a fröccsöntött gagyi évszázadaként emlegetik majd a hadijátékokon; jellegzetes mesteremberei a vattacukor-készítő, a lángossütő és a parkolóőr kisiparos.
A régi mesterségek terén - felnőtteknek 300, gyerekeknek 100 forint beugró leszurkolása ellenében - viszont olyan kihalófélben lévő foglalkozásokat tanulmányozhatunk, mint a kovács, a fazekas vagy a selyemfestő. Lehet papírt meríteni, nemezelni és csuhébabát készíteni, van tükrös mézeskalács szív és vadvirágárus, és ez akkor is fontos, ha a gyerekeket az utcai árusnál megpillantott világító alien jobban érdekli. A lovagi tornapályára felnőtteknek 700, gyerekeknek 400 forint a jegyár, de ezért két órán keresztül tátva marad a lelátót az eső ellenére megtöltő nagyérdemű szája: elsőként Kassai Lajos lovas íjász és ősmagyar íjkészítő mészárol le egy hadseregnyi céltáblát íjjal, dárdával és dobószekercével, szőrén ülve meg vágtató lovát. Aztán jönnek a csallóközi íjászok, majd a Szent György-rendi lovagok, és lelkesen párbajoznak - hatalmas ütések a pajzsokra, hatalmas esések a lóról, vigyáznak azért, de nem kamu. A gyerekkatonákból álló fekete sereg megostromol egy huszita harci szekeret, az udvari bolondot megkergeti a lova, az udvari madarász sólymát és hollóját röpteti, az udvarhölgyek a Susato régizenei együttes reneszánsz tánczenéjére lejtenek. Végül van török- magyar párbaj és várostrom is, ágyúkkal és füstbombákkal, a szakadó eső ellenére lelkes szereplőkkel - sokkal jobb, mint egy gyerekmozi. A programfüzet tanúsága szerint volt még szkanderverseny meg Toldi-vetélkedő is, és én is sokat toltam a Ladát.
- bodoky -
