Magyar Narancs: Több mint harmincöt év telt el Franco halála és közel hetvenöt a polgárháború befejezése óta. Foglalkoztatják még a spanyol közvéleményt ezek a múltbeli események, valamint a hozzájuk kapcsolódó emlékek, fájdalmak?
Javier Cercas: Először is leszögezném, hogy ez a könyv nemcsak és még csak nem is alapvetően a polgárháborúról szól, hanem emberekről - ahogy minden regény. Nem történelmi regényről van szó. A könyv 2001-ben jelent meg Spanyolországban, és felélesztette az érdeklődést a korszak iránt. Nem hiúságból mondom, ez ténykérdés. Mindig is rengeteget írtak a polgárháborúról, viszont nagyjából 2001-től kezdődően két dolog történt: az egyik, hogy a háborús korszakban élők unokái - ez az én generációm - elkezdtek foglalkozni a témával. Másrészt pedig megkezdődött a történelmi múlt feldolgozása. Hogy miért csak most? Az átalakulás jellege miatt, ami elég bonyolult folyamat volt. Mert hogyan is zajlott az átmenet a diktatúrából a demokráciába? Nem úgy, mint egy sor kelet-európai államban, tehát a Franco-rendszernek nem egy csapásra, hanem egy tárgyalási folyamat eredményeképpen lett vége. Ez egyébként egy másik könyvem témája.
MN: Nem olvastam, és nem is olvasható magyarul az Egy pillanat anatómiája. De a róla szóló külföldi ismertetésekben feltűnt, hogy - a Szalamiszi katonákhoz hasonlóan - egyetlen pillanat áll a cselekmény középpontjában. Előbbiben Antonio Tejero csendőr ezredes fegyveres társai élén beront a törvényhozás ülésére, mindenki a padok alá rejtőzik, kivéve hárman: a volt falangista Adolfo Suárez kormányfő, a helyettese, a volt francóista tábornok, Gutiérrez Mellado és Santiago Carrillo, a kommunista párt vezetője. A Szalamiszi katonák központi mozzanata pedig az, amikor a köztársasági katona megtalálja és futni hagyja a rejtőzködő falangista vezetőt.
JC: Pontosan!
MN: Ez tehát valami tudatos szervező elve a két könyvnek?
JC: Nem tudatos, esetlegesen alakult így. Azért írok, mert megfogalmazódik bennem egy kérdés, valami lenyűgöz, de nem értem. Az írással próbálom megérteni. A Szalamiszi katonáknál nem értettem, hogy miért hagyta meg az a katona egy falangista életét a háború végén, azok között a különleges körülmények között. Miért? Teljesen a szenvedélyemmé vált, hogy ezen töprengjek, akárcsak a könyvbeli narrátornak. Az Egy pillanat anatómiája esetében egy lényegében ismeretlen jelenet izgatott, amely ráadásul egy nagyon ismert - gondolom, még Magyarországon is ismert - eseménysor része volt. A kormány megdöntésére szövetkezett katonák fegyveresen behatoltak a parlamentbe - a jelenetet vagy ezerszer láttam, mint minden spanyol. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy volt három ember, aki nem hasalt le a földre. Akkor is ezt kérdeztem magamtól: miért? Én nem a nagy felől közelítek a kicsi felé, hanem fordítva.
MN: Mennyire keresi tudatosan a világ vagy Spanyolország eseményei között - mondjuk, újságolvasóként - az efféle különös helyzeteket?
JC: Bármi szolgálhat kiindulópontként, ami érdekel és a szenvedélyemmé válik. A Szalamiszi katonákban szereplő esetet a könyvbeli - valóságos - falangista vezető, Sánchez Mazas fia, Rafael Sánchez Ferlosio mesélte, írtam is róla egy újságcikket, amely a regényben megjelenik. De nem vagyok újságíró. Az voltam, de most már nem vagyok, filológus sem vagyok már, az egyetemen sem tanítok egy ideje. Véleménycikkeket viszont írok, ami hasznos számomra, könyvek is születnek ezekből az írásokból. Bármi hasznos lehet, de nem keresem a témákat, hanem a legtöbb íróhoz hasonlóan egyszerűen rájuk találok.
MN: A görög-perzsa szalamiszi csata értelmetlenül sok emberéletet követelt. Erre vagy netán másra is utal a könyv címe?
JC: Rengeteg oka van a címválasztásnak. Az első mindjárt az, hogy szeretem, ha megkérdezik tőlem, miért adtam ezt vagy azt a címet. Umberto Eco szerint a legjobb cím A három testőr, hiszen négyen voltak. Továbbá szeretem az olyan címeket, amelyek sok irányba mutatnak. Először is Sánchez Mazast nagyon érdekelte a szalamiszi ütközet. Aztán a nemzedékem számára, akárcsak a regénybeli narrátor számára, a polgárháború ugyanolyan távoli esemény, mint ez a csata. A történet részletei utáni nyomozás során derül ki, hogy a múlt maga a jelen, tehát nincs is olyan távol a polgárháború. Végül: a szalamiszi csata oly sokszor elmesélt története arról szól, hogy egy maréknyi görög katona megmentette a perzsákkal szemben a civilizációt, a demokráciát. És itt is arról van szó, hogy néhány katona megmenti a civilizációt.
MN: A kitüntetett pillanatok mellett számomra egy kissé az élet hiábavalóságáról, a mulandóságról is szól ez a regény, jóllehet, nem borúlátó módon.
JC: Szerintem is ez az egyik legoptimistább könyv, amit valaha írtam. Hiszen van legalább egy szereplője, egy tiszta ember, aki nagyon jót cselekedett. Úgyhogy inkább a méltóságról szól, talán túlságosan is optimista módon. Miralles a legtisztább hős, akit valaha alkottam. Egyébként nem vagyok nagy véleménnyel az emberekről, az igazán nehéz helyzetekben sajnos kevesen állják meg a helyüket. Azok a hősök, akik képesek erre. És nekem volt szerencsém ismerni egyet.
MN: Miralles mégis valóságos személy?
JC: Dehogy! Én találtam ki.
MN: Két éve azt mondta egy interjúban, hogy nem tekinti magát spanyol írónak...
JC: Ezt valószínűleg úgy érthettem, hogy nem spanyol, hanem spanyolul író szerző vagyok. Nem hiszek a nemzeti irodalmak létezésében. Állhatok közelebb egy magyar vagy egy izlandi, mint egy spanyol íróhoz. Ugyanakkor ott van maga a nyelv, az alapvető eszközöm, ez pedig a spanyol.
MN: Léteznek ma Spanyolországban különböző értékek, ideológiák mentén szerveződő irodalmi csoportosulások?
JC: Nem tudom. Igyekszem nem részese lenni a spanyol irodalmi életnek, nem is tartoztam bele soha. Harmincnyolc éves koromig nem is volt spanyol író barátom. Katalánok igen. Harmincnyolc évesen barátkoztam össze Roberto Bolanóval, aki viszont nem is volt spanyol (hanem chilei, aki szintén a Szalamiszi katonák valóságos szereplői közé tartozik, és nemrégiben már a harmadik regénye, a Vad nyomozók jelent meg magyarul - K. T.). Van azért néhány érdekes spanyol író, de fontosabb az a tény, hogy spanyol nyelvű irodalmi hagyományunkat a latin-amerikai irodalmi robbanás gazdagította jelentős mértékben. Én például sokkal inkább tartom magam Borges örökösének, mint bármelyik spanyol íróénak. De sokat táplálkoztam az angolszász irodalomból is - éltem is az Egyesült Államokban.
MN: Elég régóta él Katalóniában. Mit gondol a mostanában újból felélénkült katalán függetlenségi törekvésekről?
JC: Szerintem ezeknek most főleg a válság az oka. De azt is gondolom, hogy ez a populizmus egy veszélyes formája. Amikor bonyolulttá válnak a dolgok, nincs egyszerűbb megoldás, mint találni valakit, aki minden rosszért hibáztatható. Ha, mondjuk, nem lesz a könyvem kirobbanó siker Magyarországon, ez a fordító, Ivett hibája. Katalóniában Spanyolország a hibás. Az emberek részéről ez kamaszos viselkedés, a politikusoktól pedig veszélyes. Katalóniának kiterjedt, igen széles politikai, gazdasági, kulturális autonómiája van. Ez tehát nagy hiba, és kevesen szállnak szembe vele, mert nagyon nehéz nemet mondani.
MN: A Szalamiszi katonákból film is készült. Itt a narrátor nem férfi, hanem nő. Miért?
JC: A rendező ötlete volt, és a felesége kapta ezt a szerepet. Amikor ezt javasolta, azt mondtam, rendben. Igaz, hogy én szexibb vagyok, de ő kétségkívül jobb színész nálam. Egyébként pedig nekem még mindig barátom a rendező, ő viszont azóta már elvált a feleségétől.
Szalamiszi katonákÉszak-Katalóniában 1939 januárjában köztársasági katonák egy erdei tisztásra vezetik vagy ötven foglyukat, hogy kivégezzék őket. Köztük van az olasz fasizmus mintáját követő spanyol mozgalom, a Falange egyik vezető ideológusa is. Megszökik, elrejtőzik, aztán egy köztársasági katona felfedezi, de nem árulja el. Miért? Mi járt a fejében ennek a katonának? A regény narrátora minden lehetséges módon megpróbálja megfejteni a rejtélyt. Választ nem kap ugyan, viszont annál mélyebb tudást reflektálatlan, mondhatni, zsigeri helytállásról, tisztességről, sőt, hősiességről - bármilyen távolságtartással használjuk, értelmezzük is immár ezeket a túlhasznált, széthazudott kifejezéseket. A könyv első fele a kutatás szikár leírása, az eredmények - valóságos történelmi tények - részletes bemutatása. Ennek során többé-kevésbé megismerhetjük az említett, jellemóriásnak éppenséggel nem nevezhető falangista főideológus, Rafael Sánchez Mazas karriertörténetét is Mussolini mozgalma iránti ifjonti rajongásától az egyszerre dölyfös és melankolikus "öreg udvari költő" pozíciójáig. Fiatalon gyakran idézte Oswald Spengler gondolatát, miszerint "az utolsó órában mindig egy maréknyi katona mentette meg a civilizációt", ezért is izgatta a szalamiszi csata története, amelynek szimbolikus igazsága Cercasnál épp a másik politikai oldalon állók cselekedeteiben nyer igazolást. A Mazast - aki tehát emberi kegyelemből tartozhatott az ünnepelt és önünneplő győztesek közé - futni hagyó katona további történetének emelkedettségét egyszerűségének, esendőségének, keserű és akaratlan megbölcsülésének bemutatása teszi meggyőzővé. A könyv hangulata egyre feszül, forrósodik, így lesz szívszorító a kesernyés igazság: a hétköznapi, spontán hősök - "négy mór, egy fekete és egy katalán esztergályos, aki a véletlennek vagy a rossz szerencséjének köszönhetően került oda, de biztos, hogy megszakadt volna a röhögéstől, ha valaki azt mondja neki azokban a sötét időkben, hogy megmenti az emberiséget" - sorsa a feledés. Eközben pedig a világ szépen visszasimul a nekik köszönhetően békésen és békítően csordogáló hétköznapokba. - kyt - Fordította: Körösi Ivett. Európa, 2013, 224 oldal, 2900 Ft |
A tolmácsolásért köszönet Körösi Ivettnek
