Mi hosszas tötymörgés után egy pénteki napot választottunk ki, amikor a Nemzetközi Romafesztivál tetőzött, és az Aranykacsa étteremben Kanizsai Dorottya lakomáját rendezték meg, valamint azért, mert jó esélyt láttam arra, hogy a Joe´s Pubból visszaszerezzem a Marilyn Manson-kazettámat, amit legutóbbi vendégszereplésünk alkalmával itt felejtettünk.
Pécs az egyetlen város, ahol hajlandó vagyok gyalog közlekedni, bár fogalmam sincs, miért, csupa lejtő meg emelkedő az egész, igaz, viszonylag sűrűn követik egymást a kocsmák. Elsőnek egy névtelen helyre térünk be, ahol százhetven forintért adják a makarónit és százért a leveseket. Indításnak megfelelő, de jön a Roma Fesztivál a Sétatéren, természetesen szintén a kulinária és a művészetek jegyében, azaz minden vásározóállás mellett egy borkimérés, esetleg söröző, majd antikvárium, aztán egy forgómalac, később egy egérfuttató kisiparos.
A malacot sajnos kihagyjuk, de a kukos ku ticéjnek (kakas tésztával) nem tudunk ellenállni, majd sorban kipróbáljuk a punyit (cigány lepény), a mázara fakajitát (babpörkölt) és a tökös-mákos rétest. Persze mindenből csak egy kicsit, mert este vár minket az Aranykacsa, de ennyi is elegendő, hogy a fotós kollégával megfogadjuk: ezentúl szoros és baráti kapcsolatot fogunk ápolni a szomszédos roma családokkal, esetleg benősülünk, de mindenképpen kapacitálni fogjuk vendéglátós kapcsolatainkat, hogy azonnal nyissanak egy roma éttermet Budapesten, mert minden általunk kipróbált étel tökéletes volt, pedig mind alapanyagaikban, mind fűszereikben azonosnak tűntek a magyar konyhával.
Az evés után végigsétáltunk a vásáron, és meglepődve tapasztaltuk, hogy két köcsögárus között egy podravkás stand húzódik meg, ahol kettő leányzó ételízesítőt és levesporokat próbál eladni az érdeklődőknek. Podravkás standot vásáron még nem láttunk, úgyhogy közelebb húzódtunk, és érdeklődve figyeltük, milyen eredménnyel dolgozik a team. Sajnos csak mi voltunk a közelben, úgyhogy majdnem vásárolnunk kellett egy 5,4 kg-os Vegetát, de elütöttük tréfával.
A hét órára meghirdetett koncert egyeztetési és egyéb gondok miatt csúszott, úgyhogy elindultunk az Aranykacsa étterembe, ahol a lakoma mellett még a Magyar Hölgyek Gasztronómiai és Borrendjének estjére is számítani lehetett, nem beszélve a Musica Poetica ének és lant régizene együtteséről (+ hoppmester: Lázár Balázs).
A Magyar Hölgyek sajnos a meghirdetett időpontra már végeztek, de átvonultak a termen, ahol egyébként a helyi társadalom inkább nőgyógyásznak, mint pénzbehajtónak tűnő elitje ült az asztaloknál.
Az Aranykacsa elegáns étterem, nem zónapörköltözni jár ide az egyetemi ifjúság, ahogy a berendezésből kiderült, ezért is volt meglepő az első fogás, amiről a prospektus azt írta, hogy szárnyasmájpástétom vajastésztában, pirított kenyérrel és házilag készült mézborral. És valóban! Sajnos az a leírásból nem derült ki, hogy a pástétom alatt azt a kis kerek konzervet kell érteni, amit harminckét forintért dobnak az ember után a Teleki téri piacon, de a mézbor valóban házilag készült, ízlelési tesztem alapján úgy, hogy borba mézet kevertek. Avajastészta egyszerűen rossz volt.
Eközben szólt a zene, Andrejszki Judit szopránja magával ragadó, határozott és félelmetesen képzett volt, Győri István lantjátékát még a hoppmester pajzánnak és tréfásnak szánt, egyébként pedig segédszínészi magasságokat ostromló konferanszai sem tudták lerontani. Minden adott lett volna egy kitűnő vacsorához, úgymint kellemes hangulat, jó zene, tűrhető, bár langyos pezsgő, kifejezetten jó vörösbor, és még a Janus Pannonius-epigrammákat is elviseltük volna, ha nincs a főfogásban az a fránya dolmares (pácolt szőlőlevélbe töltött fűszeres biszbaszok), ami frissen elkészítve kitűnő balkáni étel, de egy reneszánsz tálon, egyértelműen konzervből kiosztva inkább humoros hatást kelt, akárcsak a kínai illatos gomba, amit szárítva árulnak az Ázsia shopokban, és semmi köze a mandulával töltött pulykához, ami egyébként száraz volt, és íztelen. Volt még fácán, ami levesben főtt, csak azon gondolkodtunk el, mi lehetett a leves sorsa, mert az nem szerepelt az étlapon. A borjúnak tippelt hús, a nyelv, a csirkecomb kitűnő volt, a köretként felszolgált pita viszont nyers.
Az édességet én kihagytam, de kollégáim szerint finom volt, úgy is mint kandírozott gyümölcsök mézes pudinggal, a sajtot viszont már képtelenek voltunk megvárni, no nem mintha a felszolgálás nem lett volna gördülékeny és előzékeny (na jó, egy elfelejtett sör), de sajnos indulnunk kellett vissza a Roma Fesztiválra, ahol már éppen állt a bál.
A nap mérlegét levonva szomorúan tapasztaltam, hogy átléptem a kilencven kilót, megéltünk egy felemás és egy határozottan gondolatébresztő gasztronómiai kísérletet, valamint eltört a bakancsom talpa, ami hát így összegzésnek is meg zárásnak is frappírozottnak tűnik, akár egy Bochkor Gábor-lekonf.
Kanalas Bartolomeo
