Régóta nagy élvezetet okoz nekem, hogy a kormányok (na meg a politikusok, politológusok, és bárki, akinek úgy hozza úri kedve) megszemélyesítik a nemzetet – mintha csak a nemzet lélegző, gondolkodó, létező személy volna (a neme nem is érdekes), „aki” mozog, reményekkel és vágyakkal bír, egészséges vagy deprimált (esetleg kibeszélni való traumái vannak). Igencsak kétes metafora ez; belátom, olykor hasznos (főleg beszédek, elemzések, prédikációk és harci jelszavak kiötléséhez), de legalább ugyanannyira veszélyes és/vagy mulatságos.
A mostani kormány például olyannyira komolyan veszi ezt a szóképet, hogy a személynek felfogott nemzet bizonyos életfunkcióit egyenesen intézményesíti. A nemzetnek nyilván vannak tervei – akar ezt-azt, megtervezi a jövőjét; akkor hát (szól a kormányparancs) legyen külön hivatala a teleologikus nemzetgondolkodásnak, legyen tervhivatal. Ma éppen az derült ki, hogy a nemzetnek emlékeznie kell, és ugyan mi volna alkalmasabb az emlékezet fenntartására (felfrissítésére, az emlékek közzétételére), mint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága?
Elég nyilvánvaló persze, hogy előbb-utóbb törődni kell azokkal az emlékekkel is, amelyeket a legjobb volna elfelejteni – létrejön majd a Nemzeti Felejtési Ügynökség. De még számtalan további funkciója van (kell, hogy legyen) a személy-nemzetnek: vágyak, ösztönök, indulatok, és különféle (nemzet)testi működések: lélegzés, étkezés és ürítkezés, szexuális tevékenység, és így tovább. Kedves olvasóimra bízom, hogy a majdan hasonlóképpen bizottságokba-hivatalokba kiszervezendő nemzeti ténykedéseknek találó neveket találjanak.
Addig is remekül szórakozunk.
