Le az állami díjakkal!

  • Kálmán C. György
  • 2012. március 16.

Első változat

Már megint lassú és lusta voltam, ezért az Első leütés blog megírta előlem, amit én akartam. Csekély értékű bosszúként hozzátehetem, hogy nem kell hozzá nagy innovatív erő, mostanában ugyanez mindenkinek az eszébe jut (ami persze rám sem vet jó fényt, na mindegy).

Szóval arról lenne szó, hogy abba kellene már hagyni ezt a Kossuth- és minden egyéb művészeti és tudományos díjas bohóckodást, mert mindenkinek rosszat tesz. Borzasztó kínos minden kitüntetettnek (aki meg nem kap, annak azért keseredik meg a szája íze, jó időre), és teljesen értelmetlenül kelt indulatokat mindazokban, akik valamennyire egyáltalán odafigyelnek.

Díjazott (legalább) kétféle van: aki megérdemli (vagyis: akiről az odafigyelők túlnyomó többsége elismeri, hogy valóban komoly teljesítmény áll az illető mögött, vagy legalábbis az eddigi munkája ígéretes), és akinek az esetében ez kétséges. Az utóbbiak között mindig előfordulnak vitathatatlanul érdemtelenek, hol több, hol kevesebb. De bármelyik csoportba tartozzon is a díjazott, keservesen megbánja (leszámítva most a pénz kétségkívül jótékony hatását): aki megérdemelte, nehezen mossa le magáról, hogy nem másért kapta, hanem csakis a teljesítményéért; akinek vitatható a munkássága, az ugyancsak kapaszkodhat, hogy legalább részben eddigi életműve elismerésének tekintsék a díjat. Hogy nem azért kapta, mert őt a politikai vezetés szereti, mert öreg már, mert rászorul a segítségre, vagy egészségi problémái vannak.

Az a helyzet, hogy a díjazottak (nem idén, nem az Orbán-kormány kezdete óta, hanem mindig is) olyan színben tűnnek fel, egységesen, nagyon igazságtalanul, mint akik a hatalom lieblingjei; aki díjat kap, arra mindenképpen az a gyanú vetül, hogy a politikai hatalom valami okból kiválasztotta őt – még akkor is, ha ezt az egységesen szürke képet ez-az mindig árnyalja. Mindig vannak meglepetések, amiket kisiklásoknak vagy engedményeknek, kompromisszumoknak tekintünk; a szakmai szervezetek ajánlásai azért, tudjuk, valamennyire mégis érvényesülnek; és még az is előfordulhat, véletlenül, hogy a politikai döntéshozók helyesen ítélik meg a művészeti-tudományos teljesítményt. Végeredményben azonban a légy benne van a levesben (nem is egy), ami jelentősen lerontja a fenséges illatú étek élvezeti értékét.

Nagyon kellemetlen ez mindenkinek.

A politika persze imádja kifejezni a kultúra iránti elkötelezettségét, és különösen saját ízlését nagyon szereti fennen hirdetni. Már írtam, hogy erről sürgősen le kellene szokni. Ha végképp nem bírja visszatartani, ott van a többi állami kitüntetés, tisztikeresztek, lovagkeresztek, ilyesmi – azokkal bőven meghintheti a szívének kedves művészeket, tudósokat. De a legjobb lenne, ha a művészeti és tudományos díjakra szánt pénzt átadná egy alapítványnak, amely döntéshozók hadával (szakemberekkel) biztosítaná, hogy minden évben a legalkalmasabbak díjakat kapjanak. (Még azt is megengedném, mérhetetlen engedékenységemben, hogy kapjon egy-két helyet a kormány olyan képviselője is, akinek az ismerőse volt már színházban.) Gyomrozzák egymást a szakmai szervezetek, a művészeti-tudományos érdekcsoportok, a különféle szövetségek – mert nincsenek olyan illúzióim, hogy konszenzusos döntések születnének, sőt arra sem vennék mérget, hogy a politika így teljesen kizáródna. Az így meghozott döntések is tükröznék persze a hatalmi viszonyokat, itt is volnának szociális (stb.) megfontolások, nem lenne minden tiszta és igazságos – de legalább a közvetlen politikai befolyás gyanúja elhalványodna kissé. És aki a díjazottat szereti, nem kell, hogy a politikai vezetést szeresse – aki a politikai vezetést szereti, nem kell, hogy a díjazottat szeresse. Ne legyen közük egymáshoz.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.