Már megint lassú és lusta voltam, ezért az Első leütés blog megírta előlem, amit én akartam. Csekély értékű bosszúként hozzátehetem, hogy nem kell hozzá nagy innovatív erő, mostanában ugyanez mindenkinek az eszébe jut (ami persze rám sem vet jó fényt, na mindegy).
Szóval arról lenne szó, hogy abba kellene már hagyni ezt a Kossuth- és minden egyéb művészeti és tudományos díjas bohóckodást, mert mindenkinek rosszat tesz. Borzasztó kínos minden kitüntetettnek (aki meg nem kap, annak azért keseredik meg a szája íze, jó időre), és teljesen értelmetlenül kelt indulatokat mindazokban, akik valamennyire egyáltalán odafigyelnek.
Díjazott (legalább) kétféle van: aki megérdemli (vagyis: akiről az odafigyelők túlnyomó többsége elismeri, hogy valóban komoly teljesítmény áll az illető mögött, vagy legalábbis az eddigi munkája ígéretes), és akinek az esetében ez kétséges. Az utóbbiak között mindig előfordulnak vitathatatlanul érdemtelenek, hol több, hol kevesebb. De bármelyik csoportba tartozzon is a díjazott, keservesen megbánja (leszámítva most a pénz kétségkívül jótékony hatását): aki megérdemelte, nehezen mossa le magáról, hogy nem másért kapta, hanem csakis a teljesítményéért; akinek vitatható a munkássága, az ugyancsak kapaszkodhat, hogy legalább részben eddigi életműve elismerésének tekintsék a díjat. Hogy nem azért kapta, mert őt a politikai vezetés szereti, mert öreg már, mert rászorul a segítségre, vagy egészségi problémái vannak.
Az a helyzet, hogy a díjazottak (nem idén, nem az Orbán-kormány kezdete óta, hanem mindig is) olyan színben tűnnek fel, egységesen, nagyon igazságtalanul, mint akik a hatalom lieblingjei; aki díjat kap, arra mindenképpen az a gyanú vetül, hogy a politikai hatalom valami okból kiválasztotta őt – még akkor is, ha ezt az egységesen szürke képet ez-az mindig árnyalja. Mindig vannak meglepetések, amiket kisiklásoknak vagy engedményeknek, kompromisszumoknak tekintünk; a szakmai szervezetek ajánlásai azért, tudjuk, valamennyire mégis érvényesülnek; és még az is előfordulhat, véletlenül, hogy a politikai döntéshozók helyesen ítélik meg a művészeti-tudományos teljesítményt. Végeredményben azonban a légy benne van a levesben (nem is egy), ami jelentősen lerontja a fenséges illatú étek élvezeti értékét.
Nagyon kellemetlen ez mindenkinek.
A politika persze imádja kifejezni a kultúra iránti elkötelezettségét, és különösen saját ízlését nagyon szereti fennen hirdetni. Már írtam, hogy erről sürgősen le kellene szokni. Ha végképp nem bírja visszatartani, ott van a többi állami kitüntetés, tisztikeresztek, lovagkeresztek, ilyesmi – azokkal bőven meghintheti a szívének kedves művészeket, tudósokat. De a legjobb lenne, ha a művészeti és tudományos díjakra szánt pénzt átadná egy alapítványnak, amely döntéshozók hadával (szakemberekkel) biztosítaná, hogy minden évben a legalkalmasabbak díjakat kapjanak. (Még azt is megengedném, mérhetetlen engedékenységemben, hogy kapjon egy-két helyet a kormány olyan képviselője is, akinek az ismerőse volt már színházban.) Gyomrozzák egymást a szakmai szervezetek, a művészeti-tudományos érdekcsoportok, a különféle szövetségek – mert nincsenek olyan illúzióim, hogy konszenzusos döntések születnének, sőt arra sem vennék mérget, hogy a politika így teljesen kizáródna. Az így meghozott döntések is tükröznék persze a hatalmi viszonyokat, itt is volnának szociális (stb.) megfontolások, nem lenne minden tiszta és igazságos – de legalább a közvetlen politikai befolyás gyanúja elhalványodna kissé. És aki a díjazottat szereti, nem kell, hogy a politikai vezetést szeresse – aki a politikai vezetést szereti, nem kell, hogy a díjazottat szeresse. Ne legyen közük egymáshoz.
