A nevetés hatalma

  • Kálmán C. György
  • 2013. július 28.

Első változat

Ezt most tényleg nem értem.

Mondott a miniszterelnök Tusnádfürdőn egy beszédet, sok – khm, mondjuk így – vitatható megállapítással, értékeléssel és felszólítással. Még el sem hangzott a beszéd, már harsány kacagás zengett végig az interneten, blogok, hírportálok, közösségi oldalak visszhangoztak egyes szavak, félmondatok, beszédrészletek kíméletlen kinevetésétől. Nem mintha olyan különösen emlékezetes, megrázó, nagy jelentőségű beszéd lett volna – hanem mert úgy látszik (és ezt ideje a média kutatóinak észrevenniük): így működik az internetes kommunikáció. A nagy hülyeségeket – vagy legyünk (szokás szerint) megengedők: a hülyeségnek látszó dolgokat – kíméletlenül és azonnal gúny tárgyává teszik publicisták, elemzők, szeriőz újságírók, névtelen bloggerek és a közösségi térben felbukkanó még névtelenebb magánemberek egyaránt.

Ha úgy tetszik: folyamatos karneváli állapot ez, ahol nincs (vagy kevés) a tekintély, ahol a kifordítás, a kinevetés, a mulatság és a gonoszkodás a természetes.

Azt is hozzátenném, hogy a gúny céltáblájául leginkább a pátosz, a nagy mellény, a súlyos igazságok komor kimondása, meg persze a pöffeszkedés, a túlméretezett egó, a tévedhetetlenség hite a legalkalmasabb. Szinte kihívja – és persze nemcsak az internet közegében, hanem mindig is, évezredek óta – a kérdőjelek finom vagy vaskos odarajzolását, a szarkazmust, az iróniát, s mindenféle felforgatást. Sokkal nehezebb – ha nem egyenesen lehetetlen – a humort vagy az értékbizonytalanságot kikezdeni. Nem emlékszem, hogy például Karinthy vállalkozott volna ironikus szerzők parodizálására.

Mármost ehhez képest a politikai szféra prominensei nekiállnak komor és körmönfont szavakkal szétcincálni – például – ezt a beszédet. Egyes állítások igazságát vonják kétségbe, számon kérik a logikát, hiányokra figyelmeztetnek, és rettentően komolyan veszik az ellenfelet (tárgyukat) is, magukat is. Sorra szólalnak meg a pártok képviselői, és rendkívül zordul ostorozzák a miniszterelnököt. Mintha semmi kapcsolat nem is volna az ő szövegeik és azon hahota között, amit a sajtó, az internet (és, feltételezem, a kávéházak, kocsmák, gőzfürdők és piacok) közönsége hallat. Pedig nagyjából ugyanaz a véleményük. Csak a modalitás, a tárgyhoz fűződő viszony és a saját szerep felfogása az, ami hihetetlenül különbözik.

És ez nagyon régóta így van, nem számítva néhány bunkó és humortalan beszólást, amelyet néhány politikai mellékszereplő megenged magának. Aki a politikacsinálás közelébe keveredik, mintha teljesen elszakadna a normális (s ezen belül: a manapság egyre elterjedtebb internetes) kommunikáció sajátosságaitól. Nem mernek kinevetni, gúnyolódni, csúfolódni. Holott azt fejtegetni szomorú képpel, hogy mely számokban téved a miniszterelnök, vagy hogy miért nincs ez meg az a kijelentése kellően alátámasztva – reménytelen, mérhetetlenül unalmas és hatástalan vállalkozás. Nem értem: ha ennyire adja magát ez a patetikus, nagyotmondó, felfújt és modoros figura (és szöveg) arra, hogy kiröhögjék, s ha ennyien kapásból (és szellemesen) meg is teszik ezt – miért nem okul a hivatásos politikusok világa? Így maguk is nagyon hamar nevetés tárgyaivá válnak. Megérdemlik.

Figyelmébe ajánljuk

És meghalni a gyönyörtől

„A fájdalom politikai kérdés, a gyönyör politikai kérdés” – okítja a haldokló Mollyt (Michelle Williams) egy gyönyörű leszbikus (Esco Jouléy), aki egy személyben radikálisan szabad szexuális felfedező és empatikus szociális munkás is.

Végtére is a gyerek az első

Lehet-e hazugságra építeni értelmes életet, főleg másokét, a családtagjainkét, a gyerekünkét? Persze kizárólag az ő érdekükben! Van-e olyan érdek, ami fontosabb, mint az igazság?

Kísérleti fizika

Öveges József fizikus, piarista szerzetes, tanár, mondhatni mé­dia­­sztár volt a hatvanas–hetvenes években. Közvetlen stílusban, élvezetesen előadott ismeretterjesztő előadásai és a közben bemutatott kísérletek tették ismertté.

Micimackóék felnőttek

Ládaasztal a fő díszletelem a Három Holló pincehelyiségének apró színpadán, olyan, amilyenek mellett a fesztiválokon szoktunk iszogatni. Körülötte jégkockához hasonló, hol egységes kékben, hol különböző színekben pompázó ülések. Gyerekként nem egészen így képzeltük a Százholdas Pagonyt.

A ház torka

Egy Pireneusok mélyén megbújó faluban, a Clavell házban a család egyik nőtagja éppen haldoklik. Hörgő, bűzölgő, démonisztikus tusa ez, pokoli gyötrelem. Nem véletlenül gondolunk a pokolra és érezzük meg egy földöntúli lény jelenlétét.

Mi a művészet?

Hazánk kulturális miniszterének, Hankó Balázsnak – aki a 2023-as és a 2024-es szja-bevallásának „munkáltató” rovatába is „Kultúrális és Innovációs Minisztériumot” írt – érezhető, napi gondjai vannak a nyelvhasználattal.

A javaik és az életük

Válaszolnak… Az a legjobb ebben a szánalmas bolhacirkuszban, hogy válaszolnak, és megmagyarázzák. Hogy az nem is úgy van, mert nem is az övéké, csak épp náluk van, valahogy. Bérelték, lízingelték, amikor egy percre nem figyeltek oda, a nyakukba akasztotta valaki vagy valami. Néztem a tájat, és rám esett, a Jane Birkin meg a táskája, szerencsére nem az egész Gainsbourg család, gyerekkel, kutyával, szivarral.

Honfiak  

–Librettó–

(A helyszín az első négy felvonásban mindvégig a miniszterelnök dolgozószobája.)

Nemcsak a hősök arcai

82 éve, 1943. április 19-én kezdődött, és szűk egy hónapig tartott a varsói gettófelkelés. Miközben a nácik leszámoltak az alig felfegyverzett lázadókkal, porig rombolták a zsidók számára kijelölt városrészt, a túlélőket pedig haláltáborokba küldték, Varsó többi része a megszállás hétköznapjait élte. Hogyan emlékezik ma Lengyelország a világháború alatti zsidó ellenállás legjelentősebb mozzanatára?

„A legkevésbé sem keresztényi”

A nyugati populista mozgalmak és pártok a kereszténység kifacsart értelmezését használják fegyverként a hatalomért folytatott harcban, miközben a hagyományos kereszténydemokrácia identitásválságba került. A Princeton University professzora arra is figyelmeztet: legalább mi ne beszél­jünk szélsőjobboldali „hullámról”.