A nevetés hatalma

  • Kálmán C. György
  • 2013. július 28.

Első változat

Ezt most tényleg nem értem.

Mondott a miniszterelnök Tusnádfürdőn egy beszédet, sok – khm, mondjuk így – vitatható megállapítással, értékeléssel és felszólítással. Még el sem hangzott a beszéd, már harsány kacagás zengett végig az interneten, blogok, hírportálok, közösségi oldalak visszhangoztak egyes szavak, félmondatok, beszédrészletek kíméletlen kinevetésétől. Nem mintha olyan különösen emlékezetes, megrázó, nagy jelentőségű beszéd lett volna – hanem mert úgy látszik (és ezt ideje a média kutatóinak észrevenniük): így működik az internetes kommunikáció. A nagy hülyeségeket – vagy legyünk (szokás szerint) megengedők: a hülyeségnek látszó dolgokat – kíméletlenül és azonnal gúny tárgyává teszik publicisták, elemzők, szeriőz újságírók, névtelen bloggerek és a közösségi térben felbukkanó még névtelenebb magánemberek egyaránt.

Ha úgy tetszik: folyamatos karneváli állapot ez, ahol nincs (vagy kevés) a tekintély, ahol a kifordítás, a kinevetés, a mulatság és a gonoszkodás a természetes.

Azt is hozzátenném, hogy a gúny céltáblájául leginkább a pátosz, a nagy mellény, a súlyos igazságok komor kimondása, meg persze a pöffeszkedés, a túlméretezett egó, a tévedhetetlenség hite a legalkalmasabb. Szinte kihívja – és persze nemcsak az internet közegében, hanem mindig is, évezredek óta – a kérdőjelek finom vagy vaskos odarajzolását, a szarkazmust, az iróniát, s mindenféle felforgatást. Sokkal nehezebb – ha nem egyenesen lehetetlen – a humort vagy az értékbizonytalanságot kikezdeni. Nem emlékszem, hogy például Karinthy vállalkozott volna ironikus szerzők parodizálására.

Mármost ehhez képest a politikai szféra prominensei nekiállnak komor és körmönfont szavakkal szétcincálni – például – ezt a beszédet. Egyes állítások igazságát vonják kétségbe, számon kérik a logikát, hiányokra figyelmeztetnek, és rettentően komolyan veszik az ellenfelet (tárgyukat) is, magukat is. Sorra szólalnak meg a pártok képviselői, és rendkívül zordul ostorozzák a miniszterelnököt. Mintha semmi kapcsolat nem is volna az ő szövegeik és azon hahota között, amit a sajtó, az internet (és, feltételezem, a kávéházak, kocsmák, gőzfürdők és piacok) közönsége hallat. Pedig nagyjából ugyanaz a véleményük. Csak a modalitás, a tárgyhoz fűződő viszony és a saját szerep felfogása az, ami hihetetlenül különbözik.

És ez nagyon régóta így van, nem számítva néhány bunkó és humortalan beszólást, amelyet néhány politikai mellékszereplő megenged magának. Aki a politikacsinálás közelébe keveredik, mintha teljesen elszakadna a normális (s ezen belül: a manapság egyre elterjedtebb internetes) kommunikáció sajátosságaitól. Nem mernek kinevetni, gúnyolódni, csúfolódni. Holott azt fejtegetni szomorú képpel, hogy mely számokban téved a miniszterelnök, vagy hogy miért nincs ez meg az a kijelentése kellően alátámasztva – reménytelen, mérhetetlenül unalmas és hatástalan vállalkozás. Nem értem: ha ennyire adja magát ez a patetikus, nagyotmondó, felfújt és modoros figura (és szöveg) arra, hogy kiröhögjék, s ha ennyien kapásból (és szellemesen) meg is teszik ezt – miért nem okul a hivatásos politikusok világa? Így maguk is nagyon hamar nevetés tárgyaivá válnak. Megérdemlik.

Neked ajánljuk