Csányi viccel

  • Kálmán C. György
  • 2013. július 25.

Első változat

Csányi Sándor csak azért és akkor szólalt meg, mert és amikor az ő lábára léptek – nem is olyan nagyon, ami azt illeti. Eddig mindenről bölcsen hallgatott, vígan szotyizott ő is a megfelelő lelátókon. Most meg mindjárt szent lesz.

Az alapeset, ugyebár, az, hogy havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel. Ezt a nagy igazságot csak annyiban kell megszorításokkal kezelnünk, amennyiben a viccelődés nem jár feltétlenül együtt a humorérzékkel – de az kétségtelen, hogy a viccelődés közönsége hajlamosabb jó humort tulajdonítani annak, aki jól van eleresztve, magyarán: gazdag.

Jókat derült tehát Csányi Sándor válogatott közönsége azon, amit a sokmilliárdos bankelnök váratlan és hatalmas mennyiségű részvényeladásáról és az őt ért támadásokról nyilatkozott – persze, legyünk jóindulatúak, a kuncogás talán nem (vagy nemcsak) a megszólaló hatalmas pénzének szólt, hanem udvarias reakció volt, ami kijár bárkinek, aki önként a sajtó képviselői elé áll (ül), és elmondja, amire mindenki kíváncsi. És egyébként is – humor, vicc ide vagy oda, a sok pénz azért súlyt adhat a szavaknak, ha a kedves vevő tízmillióval a zsebében kér ötér’ túrót, akkor nem egyszerű dolog azt mondani neki, hogy elfogyott. Szerzünk.

De hogy legalábbis némi fenntartásokkal kell fogadnunk a nagyon gazdag emberek jajszavait, arra már Demján Sándor hirtelen feltámadt jogállamiság-szeretetével kapcsolatban figyelmeztetett Para-Kovács. Azt a panaszt is nehéz komolyan venni, hogy miféle súlyos támadások érik az OTP-vezért – hogy egészségi állapotának rossz hírét keltik? Hát, istenkém, ennyit azért bárki elvisel, ekkora vagyonnal meg még inkább. Olyan nagyon nem pityergek miatta. Mitől tehát ez a hirtelen feltámadt rokonszenv és érdeklődés Csányi iránt?

Hát azért, mert mondott valamit Lázár Jánosról. Azt mondta róla, hogy Lázárt nem ismeri (személyesen [annyira]), de lám, milyen ügyesen elintézte ezt a trafikügyet.

Derültség, taps.

Ezt a megjegyzést mindenki – bizonyára joggal – ironikus oldalvágásnak tekintette, s ezzel mintegy érdek- és értékközösségbe kerültünk (száraz, kényelmes, biztonságos érzés) a bankelnökkel magával, aki lám, mégiscsak megérti az egyszerű (és pénztelen) emberek gondjait, és bátran bírálja a mégoly magas polcon lévő kormányzati tényezőket. Ok az örömre, a bizakodásra; végre valaki kimondta helyettünk (és, mint mondtam, a milliárdokkal a háttérben más a súlya a szavaknak), hogy még sincs minden rendben. Hurrá.

Valahogy mégsem vagyok boldog. Csányi csak azért és akkor szólalt meg, mert és amikor az ő lábára léptek – nem is olyan nagyon, ami azt illeti. (Irigylem a problémáit.) Eddig mindenről bölcsen hallgatott, vígan szotyizott ő is a megfelelő lelátókon. Most meg mindjárt szent lesz. „Lázár és a trafikügy: Csányié az év beszólása” – ezt a címet adta az ATV a sajtótájékoztatóról szóló kis videónak.

Ha ez igaz, borzalmas évünk lesz.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.