Az osztály háborog

  • Kálmán C. György
  • 2015. március 31.

Első változat

Az MTA II. osztálya kikelt az ellen, hogy Rétvári államtitkár unos-untalan az Akadémiára hivatkozik a szegedi Ságvári Gimnázium tervezett átnevezésével kapcsolatban. Levelet is írt az MTA elnökének.

Most elég ingerült vagyok, igaz, máskor is, de most nincs kedvem leplezni.

Holott örömteli hírek érkeztek. Nem ironizálok, tényleg örülök neki, hogy megszólalt az MTA II. (Filozófiai és Történettudományok) osztálya abban az ügyben, hogy Rétvári Bence államtitkárnak ellenállhatatlan vágya támadt átnevezni a Szegedi Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumát Ságváriról bármi másra – s ezenközben lépten-nyomon „az MTA-ra” hivatkozott, meg persze a törvényre, törvényességre.

false

 

Fotó: MTI

Emlékszünk, ugye? Az MTA-ra azt a feladatot rótta még az előző Orbán-kormány, hogy vegye sorra azokat a történelmi személyiségeket, akikről közterület van elnevezve, és adjon tanácsot: kinek a neve maradhat, kit nem javasolnak, kit tiltanak. Az MTA Történettudományi Intézete kijelölt egy háromtagú bizottságot, amely készített egy jelentést (amit az MTA elnöke jóváhagyott – állítólag bele is nyúlt itt-ott), és ezt a jelentést lobogtatja most Rétvári államtitkár. Amelynek értelmében Ságvári neve nem volna ajánlott.

Ez ellen – mind a lobogtatás, mind a hajdani javaslat ellen – kelt ki most a II. osztály, és „ezért levélben fordultak Lovász Lászlóhoz, az MTA elnökéhez, hogy az Akadémiára háruló utcanév-véleményezési gyakorlatot vizsgálják felül”, egyúttal felhívják az elnök figyelmét arra, hogy „kívánatos változtatni az akadémiai véleményezés módszertanán”. Maximálisan egyetértek, boldognak kellene lennem.

De ahogy ezt írom, egyre dühösebb vagyok.

Egyrészt azért, mert a reakció jócskán megkésett. Az igaz ugyan, hogy most kerül sor először a bizottság javaslatának gyakorlatba történő átültetésére, tehát most vált aktuálissá a tiltakozás – de hát nehezen győzöm le magamban azt a rendkívül rosszindulatú gyanút, hogy a feladatot az előző elnök lőcsölte az Akadémiára (annak egy intézetére), és most az új elnökhöz fordul az osztály – talán nem véletlenül. Nem a regnáló, nagy hatalmú elnökkel szálltak vitába annak hivatali ideje alatt, hanem utólag mutogatnak vissza, amikor már nincs tartani valójuk Pálinkástól. Nem vették volna észre idestova két évvel ezelőtt, hogy mi történik? Ugyan, mi akadálya volt akkor, hogy felemeljék a szavukat? A számtalan újságcikket nem is említeném – de volt például egy petíció, amely nagyon határozottan szembefordult ezzel az eljárással. Fel sem tűnt? Gyengélkedtek? Szabadságon voltak?

Másrészt azért, mert ugyan jól ki vagyunk segítve, ha éppen – és pont – az utcanév-véleményezés szúr szemet az osztálynak. Ugyan már. Nem veszik észre a kiváló (irónia nélkül! valóban többségükben kiváló) tudósok, hogy sokkal általánosabb problémáról van szó? Strukturális hibáról: annak baljós tisztázatlanságáról, hogy hogyan függ (vagy nem függ) a mindenkori hatalomtól az Akadémia, hogy milyen szívességre kérheti (vagy nem kérheti) a tudomány képviselőit a politika és így tovább. Hogy micsoda nagy baj van, ha a tudósoknak imponál egy olyan szellemóriással parolázni, mint egy államtitkár – a politikusok meg kéjjel sütkéreznek a tudományos tekintély fényénél. Nem az utcanevek bizottságával, hanem az Akadémia politikai szerepvállalásával, a testület (testületi) részvételével van probléma. Ezt kell helyretenni, nem holmi alkalmi bizottságok hülye véleményeit.

Harmadrészt, mi tagadás, személyes hiúságomban vagyok megsértve. Nemcsak, hogy erről az egész utcanévszégyenről írtam ezeken a hasábokon annak idején, szerintem világosan és egyértelműen, hanem immár vagy két évtizede számos írásban arról pofázok (kérésre kimerítő bibliográfiával szolgálok), hogy micsoda agyrém az akadémiai (tudományos) és politikai feladatok, megbízatások, kérések, szívességek összekeveredése. A politikának persze elemi érdeke, hogy ezt a zavaros helyzetet fenntartsa – az Akadémiára nézve azonban ez nemcsak veszélyes, de van (lett volna) rá módja, hogy tisztázza a tisztázandókat, van (lett volna) elég ereje, hogy egyértelmű helyzetet teremtsen. De hiába írtam én bármit. A reakciók elmaradtak. Legfeljebb morogtak rám, vállat vontak, lesöpörték, amit írtam. Jól elvoltak ezzel. Mindenkinek kényelmesebb volt nem bolygatni ezt az ügyet, mostanáig.

Szóval egyrészt gratulálok és örülök. Másrészt menjenek a francba.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.