Bizalom

  • Kálmán C. György
  • 2015. augusztus 8.

Első változat

Balog Zoltán szeretné, ha az iskolákban mindennap volna ének; a főváros pedig befogadópontokat alakít ki a menekülők számára. Csupa jó hír, csupa nemes elgondolás. De hát bizalom, az nincs.

A világ minden részén így megy ez. Van egy sakkbajnokság, rúdugróverseny vagy énekkar-találkozó, aminek a végén (vagy az elején) az illetékes állami főember (miniszter, efféle) elragadtatott szavakkal ecseteli a sakk, rúdugrás vagy ének nagyszerűségét, és még az is kiszalad a száján, hogy mindenkinek, de legalább minden iskolásnak rendszeresen sakkoznia, rúdugrania vagy énekelnie kellene. Taps, mindenki boldog, a résztvevők szétszélednek.

Az viszont csak Magyarországon fordul elő, hogy az ünnepi beszéd nyomán azonnal nekilendül az egész minisztériumi apparátus, és pillanatok alatt cselekvési terv, koncepció-alapvonal, elméleti megalapozó tanulmány, törvényjavaslat és végrehajtási utasítás készül. Hiszen amit a miniszter kimond, az nem lehet szóvirág, az ünnepi beszéd hevében kimondott túlzás vagy pillanatnyi ötlet – azt halálosan komolyan és szó szerint kell venni, bokát összecsapni, nekilátni a végrehajtásnak.

Az teljesen sokadrangú kérdéssé válik, hogy jó-e rendszeresen sakkozni, rúdugrani vagy énekelni. Persze, jó annak, aki szereti, és meg is lehet szerettetni a gyerekekkel. Mondjuk, a dolog megfordítva működik igazán: ha a gyerek szeret iskolába járni (mert jól érzi ott magát), akkor könnyen megszereti, ami ott folyik, így a sakkozást, a rúdugrást vagy az éneklést is. De attól, hogy énekelnie kell, nehezebb eljutni odáig, hogy ezt (és aztán magát az iskolát is) megszeresse. Ilyen felfogással elég reménytelennek tetszik a miniszteriális ötlet – de (szokásomhoz híven) hadd legyek most is mérhetetlenül jóindulatú: tételezzük fel, hogy a miniszter jót akar, csak éppen sem a megfogalmazás, sem a megközelítés nem volt éppen sikeres.

De nem is ez a fő baj – hanem hogy a miniszternek nem hiszünk. Gyanakszunk, bármi szépet és jót akar, mond vagy tesz is: húzzuk az orrunkat, mögöttes szándékokat kutatunk, a legrosszabb történelmi emlékeket idézzük fel, kinevetjük és előre rálegyintünk. Ha Balog Zoltán azzal állna elő, hogy minden gyereknek meg kell tanulnia írni és olvasni – aligha volna ez másként. Hiába nemes elgondolás – mi több, elemi követelmény –, rögtön a rovásírásra meg a gyerekek poroszos dresszírozására gondolnánk, az előkészítettségen morfondíroznánk.

Elveszett a bizalom, az van.

Nem tud a kormány jót lépni, az van. Mert nem hiszünk neki, nem bízunk benne, és ez bizony a legkevésbé a mi hibánk. Nem is vagyok hajlandó azon töprengeni, hogy mennyire kellene nyitottnak, jóhiszeműnek és a jó szándékot feltételezőnek lennünk: ezen már régen túl vagyunk.

Mondjuk, itt van a menekültek fogadásának kérdése – Szegeden, Pécsen, de a budapesti pályaudvarokon is lelkes önkéntesek fantasztikus munkával érik el nap mint nap, hogy az elcsigázott és reménytelen menekülők egy kis megnyugvást, emberi szót, segítséget és némi ellátást kapjanak. A kormány az elmúlt napokig az uszítás, a semmitmondás és a köntörfalazás nyelvén beszélt, de semmit nem tett – aztán a főpolgármester (akit, bármennyire vágyna is rá, nehéz a kormánytól teljesen független tényezőnek tekinteni) váratlanul közölte, hogy kijelölnek területeket Budapesten, hogy segítséget nyújtsanak a migránsoknak. Ilyenkor az embernek lila színű, fehér fodros álmok ereszkednek a szemére, amelyekben a fáradt önkéntesek nyugodt szívvel hazamehetnek, olykor, ha van kedvük, úgy hetente egyszer kimennek a pályaudvarokra körülnézni, de semmi dolguk nem marad. Lám csak, jó az Isten, jót akar, elrendeződnek a dolgok.

Csak hát: hiszi az, akinek két anyja volt. Ugyan mitől, miért, hogyan változott volna meg a migránsokhoz fűződő viszony ilyen hirtelen, ilyen jó irányba? És vajon a MÁV-alkalmazottak, a rendőrök és a közterület-felügyelők is szigorú büntetésre számíthatnak, ha majd nem viselkednek kifogástalanul a hozzánk érkezőkkel? Valóban foglalkozni fognak majd a sebesültekkel, a gyerekekkel, az elszakadt családokkal – ahogyan a menekülttáborokban sem teszik? Amit a főváros tervez, üdvözlendő, derék elgondolás – volna, ha volna bármi bizodalmunk a rajtunk uralkodó társaságban. Az pedig: elfogyott.

Neked ajánljuk