Székesfehérvár városa szobrot akar emelni Hóman Bálintnak – aki cégéres antiszemita, a nyilasokkal is együttműködő gazfickó és erkölcsi nulla volt, még ha tudósként jelentőset alkotott is. Mivel nehezen elképzelhető, hogy a szobor kizárólag a történészre emlékezzen és emlékeztessen, ámde határolódjon el a politikailag, ideológiailag és emberileg tűrhetetlen figurától, erre még a legnagyszerűbb szobrász sem volna képes, nyilvánvaló, hogy ezt a szobrot nem szabad felállítani. Már ha egy önkormányzat valamennyire betartja a második világháború óta egész Európában érvényes játékszabályokat, ha kicsit is képes az elgondolkodásra, és ha odafigyel a vehemens tiltakozásokra.
| ||
Erre föl mi történik. Sokan, mindenféle fórumokon kifejezik felháborodásukat, elképednek és érvelnek. Akad olyan is, aki tisztára próbálja mosni a mocsokkal csontjaiig átitatódott politikust. És a hatalom részéről: feszengés, mismásolás, fejvakarás. És a lehető leghülyébb reakciók, több helyről is.
Csak hármat emelek ki (a negyedik az volna, de ez inkább kabarészám jellegű érdekesség, hogy a városi vezető – úgymond – nem kapta meg a Zsidó Világkongresszus tiltakozó levelét, és majd ha megkapja, személyes megbeszélésre hívja meg a levélírókat, mert ha ott vannak, nyilván megérzik majd a hely Hómantól áthatott szellemét, amely oly természetessé teszi, hogy a szobornak állnia kell).
Az első a jelenlegi igazságügy-miniszter, Trócsányi László nyilatkozata. Miután napvilágra került, hogy a szoborállítást az ő minisztériuma anyagilag is támogatja, Trócsányi sietett kifejteni, hogy ő ugyan nem adott volna pénzt a Hóman-szoborra. De mivel az „elmúltnyolcévre” ezt aligha kenhette, mit volt mit tenni, a „jogelőd” minisztériumra és bársonyszékének előző tulajdonosára hárította a felelősséget. Öööö… ki is volt akkor a miniszter? Nem véletlenül az a személy, aki azóta az európai értékeket védelmezi az EU egyik biztosi bársonyszékében? Vajon tudnak arról mostani hivatalában, hogy nem is olyan régen a zsidótörvények egyik legállhatatosabb szorgalmazójáról szeretett volna megemlékezni? És Trócsányi vajon miért tehetetlen? Elutalták már a pénzt? A miniszter nem tehet lépéseket, hogy visszakapja a minisztérium? És ha nem: megtudhatjuk-e, hogy melyik miniszter volt is az, akinek hivatali idejében az átutalás megtörtént?
A második a Mazsihisz elkeseredett reakciója. A zsidó szervezetek pontosan a Kádár-kori koreográfiát játsszák le: ha kátyús az út, piszkos a felszolgáló körme vagy összecserélik az ingeket a tisztítóban, nosza írjunk levelet a Kádár-titkárságnak (pardon: a Miniszterelnökségnek), majd megoldják a problémát. Mert a király jó, csak az alsóbb szintekkel és a végrehajtással vannak (átmeneti!) gondok. (Erről nemrég írtam itt.) Heisler András azt mondta, hogy „egyedül a kormánynak van lehetősége arra, hogy megakadályozza az egykori kultuszminisztert ábrázoló szobor felállítását”. Heisler persze pontosan tudja, hogy ez nem így van – a kormánynak semmilyen formális lehetősége nincs – mi több: joga sincs –, hogy egy helyi önkormányzati döntésbe beleszóljon. Csakhogy ezzel a mondattal hízeleg egy kicsit a kormánynak („ti olyan nagyok és erősek vagytok, segítsetek nekünk!”), másrészt tisztában van azzal, hogy a kormány nem olyan rettentően kényes a jogi finomságokra, hogy ha valamit meg akar csinálni (vagy meg akar akadályozni), akkor hagyja, hogy pimf törvények elébe álljanak. Amit kér, abszurdum – mégis az egyetlen lehetséges útnak látszik.
A harmadik különös válasz az Akadémiát mint döntőbírót érinti. Egy szerdai hír szerint Lázár János és Balog Zoltán „jelezték, hogy Hóman Bálint személyének megítélése nem politikai, hanem történettudományi kérdés, így a kormány fontosnak tartaná, hogy a Magyar Tudományos Akadémia állást foglaljon Hóman Bálint történelmi és közéleti tevékenységével kapcsolatban”. Másnap viszont már azt olvashattuk, hogy „a kormány nem kezdeményezte Hóman Bálint rehabilitációját, nem kezdeményezett neki szoborállítást, és az Akadémiához sem fordult, hogy erről állásfoglalást kérjen – mondta Lázár”. Szóval: fontosnak tartaná, de nem fordult (még?) az Akadémiához.
Erről hosszan kéne írni, de már rengetegszer megírtam: a kormány (és nemcsak ez, most) azt hiszi, hogy az Akadémia bármikor előrángatható valami állásfoglalásra, hogy az egyes tudósok véleménye valami tiszteletre méltó testületi véleményként prezentálható, és egyáltalán: megint az Akadémiára lőcsölnek egy feladatot, amivel félnek vagy nem tudnak mit kezdeni. Vagy lesz olyan grémium, amelyik a felkérő számára kedves nyilatkozattal áll elő, vagy nem – mindegy, a kormány mossa kezeit, vagy ezért, vagy azért. És sajnos, vannak tapasztalataink: az Akadémia zokszó nélkül bele fog menni ebbe a felkérésesdibe, sőt még ő lesz megtisztelve, mert néhány felkapaszkodott bunkó pecsétes levéllel méltóztatik folyamodni hozzá.
Egy vacak ember ócska kis szobra egy kisvárosban. És lám, mennyire tipikus és árulkodó hullámokat ver.
