Csak az ízlés

  • Kálmán C. György
  • 2012. május 2.

Első változat

Elég szomorú, de bele kell törődnünk, hogy nem székel valamelyik szép európai városban az Európai Parlamentnek egy különbizottsága, amelyhez a tagországok kormányai, pártjai, civil szervezetei vagy akár magánszemélyei fordulhatnának ízlés ügyben, és a magas bizottság – alapos megfontolás és a felek meghallgatása után – kötelező érvényű határozatokat hozna. Nincs ilyen bizottság, ne is legyen – ne hizlaljuk fölöslegesen az EU-adminisztrációt, ízlésbeli konfliktusaikat oldják meg a tagállamok saját hatáskörben, belpolitikailag, megegyezéssel.

Mégis rátör az emberre a bizottsághoz fordulhatnék, amikor hazája bizonyos fontos eseményeiről értesül. Nemrég például arról, hogy Wass Albert megkapó szépségű tájleírásain kell a nebulókat a magyar irodalom szépségeire nevelni, már az általános iskolában, mert az ember esztétikai nevelése korán kezdődik (és amúgy is: emlegessék meg a büdös kölkök). Több mint egy hónapja írtam arról, igen szelíden és megértőleg, hogy talán nem kellene beleerőltetni Wass grófot vagy Tormay nemzeti nagyasszonyt a Nemzeti alaptantervbe, mert kevés irodalmi erényét tudnám felsorolni a nevezetteknek (számos, az alaptantervben ugyancsak nem szereplő íróval szemben) – de hát hogyan is hihettem, hogy nem teszik meg. Nem is hittem.

Most meg, Áder János elnökké választása alkalmából, idézem, „Áder beszéde után a képviselők elénekelték a Szózatot és Székely himnuszt.” A magyar országgyűlésben.

A kiváló zenetörténész, a jó emlékezetű Dobszay László már réges-rég megírta, hogy a Székely himnusz zenéjében silány, szövegében zavaros; hogy egyértelműen fogalmazzak: a „Székely himnusznak” nevezett műdal silány, vacak, gyenge darab. Funkcióját tekintve a fél- (vagy tán egészen) részeg búsongó danászások elengedhetetlen darabja, valahogy a Százforintnak és a Zakácosút között – csakhogy míg ez utóbbi kettőnek akár érdekes interpretációja is elképzelhető, a Maroknyi székely… kezdetű nóta menthetetlenül ócska.

És – bár aligha lehet – toljuk félre a politikát; feledkezzünk meg Wass (legalábbis) jobboldaliságáról, irredentizmusáról, fajelméleti futamairól; és ne törődjünk a „Székely himnusz” Nagy-Magyarország-nosztalgikus, revizionista áthallásairól (mit áthallásairól?! hú, de finom vagyok!). Ne törődjünk vele, mit üzen ez a székelyhimnusz-éneklés az Európai Uniónak, szomszédainknak, a magyar társadalomnak. Csak egyszerűen gondoljunk arra: az embernek legyen kultúrája, értékítélete, ízlése. Tudja, mi elfogadható (esztétikailag, ízlésbelileg), és mi nem. Ami gyenge, értéktelen, ízléstelen, amiből hiányzik az eredetiség, a művészi érték, ami giccs – az ne legyen sem az Alaptantervben, ne hangozzék el a Parlamentben.

Mivel nincs bizottság, amihez ez ügyben fordulhatnánk, egymás között kellene ezt megbeszélni. Ha lenne, akivel lehet.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.