Kényes a határ az érzelmi zsarolás és az érzelmek őszinte kinyilvánítása között. Jól tudhatja ezt minden szülő vagy akár minden bölcsődei dolgozó. – Már megint bekakiltál, Dzsenifer, pedig már szépen bilire tudsz kéredzkedni, nagyon szomorú vagyok – mondja az anyu vagy az Orsi néni, és ez rendben is lenne, ha az a fránya fél mondat nem volna odacsapva a mondat végére. Mert Dzsenifer persze tudja, hogy a nagy játékban halogatta vagy elfelejtette a bilire kéredzkedést, ezt belátja, és hibás döntése mellett és ellen vannak méltányolható érvek – de mit kezdjen azzal, hogy anyu (vagy Orsi néni) most szomorú? Ez nem megvitatható, nem magyarázható vagy megoldható; Dzsenifer vagy úgy reagál, hogy maga is kétségbeesik, a maga módján (és csak úgy magában) megfogadja, hogy nem fog okot adni anyunak (vagy Orsi néninek) a szomorúságra – vagy annyira nyomasztja a helyzet (és mellékesen olyan dühös lesz a helyzetet létrehozó anyura/Orsi nénire), hogy akkor is, juszt is beszarik, ha egyébként nyugodtan bilire kéredzkedhetne.
Nemcsak Dzsenifer reagál így (vagy úgy) – amikor valaki saját búslakodását, szívfájdalmát vagy csalódottságát hozza tudomásunkra, ezzel nemigen tudunk mit kezdeni; a meggyőzés, ugyebár, nem adekvát (és lehetetlen) magatartás. Súlyos, minősített esetekben ezt nevezhetjük érzelmi zsarolásnak – azt, amiről vitatkoznunk (vagy észérvekkel megvívnunk) kellene, a másik fél az érzelmek síkjára viszi. És ezzel szemben gyakran tehetetlenek vagyunk. Azon, hogy te sírsz, drágám, mert nem vittem le a kukát, nem tudok vitatkozni – akár én lettem volna a soros, akár te. Akkor ezt most nem tisztázzuk, leviszem, de aztán várhatod, hogy kiklopfoljam a húst.
Most az emberarcú emberi erőforrás-miniszter zuhant magába, és közölte, hogy „csalódottan” „olvasgatta” a bölcsődei dolgozók nyílt levelét, amiben a bölcsődei gyerekgondozók béremelést kértek. Képzeljük el a jelenetet: ül a miniszter malmozgatva az irodájában, bekopog a postás bácsi, nagy örömmel veszi át és tépi fel a borítékot – végre, a bölcsődei dolgozók írtak, biztosan valami jó hír! Talán egy kis pénzt küldenek? – és elolvassa… Hát csoda, hogy csalódik? Ugyan, ki számítana arra, ha történetesen miniszter, hogy olyan levelet kap, amiben valakik panaszkodnak neki? Hallatlan.
Erre a bölcsődei gondozók sem igen számíthattak. Mert ugyan ki akarja, hogy embertársa megszomorodjék, esetleg csalódott legyen? Dzsenifer sem azért kakál be, hogy az anyu (Orsi néni) szomorú legyen; ezért ha ezzel az összefüggéssel szembesítik – paff lesz, meg van fogva, tehetetlenségében azt sem tudja, mit tegyen. És persze nem lát át az anyu (Orsi néni) gonosz vagy idétlen (bár, engedjük meg, jóindulatú) játékán.
Szerencsére a bölcsődei gondozóknak nagy tapasztalatuk van, felnőtt emberek, és meglepi őket, hogy a miniszter összekeveri őket gondozottjaikkal. Nem hinném, hogy odatartják majd a vállukat, hogy Balog miniszter sírja ki magát rajta. Na jó, esetleg megtörölgetik az orrát, és ütnek egyet a popsijára – foglalkozási ártalom.
