Ez a kormány a mi kormányunk, a miniszterelnök valamennyiünk miniszterelnöke.
Ne tessék felhördülni, dühöngeni, a szerzőt a pokolba kívánni, mindjárt elmagyarázom, egy kis higgadtságot kérek.
Úgy van ez, hogy a hatalomért, az emberek kegyeiért pártok versengenek, aztán mikor megvan a győztes, kormányt alakít, amely ettől kezdve az egész ország érdekeit képviseli, ezekért munkálkodik, immár nem egy (vagy több) pártra, hanem az egész nemzetre tekint. A választópolgár pedig tudomásul veszi, hogy egy (vagy több) párt által kijelölt (választott, kialakított) kormányra bízza a legfontosabb ügyek intézését. Éppen ezért viszont a kormány nem kellemetlenkedik a választók egy részével (pars) sem, a pártharcokat a pártok vívják, a kormány ezek fölött áll. A kormányt persze piszkálják a pártok (leginkább az ellenzékiek), de erre a kormány nem az (ellenzéki) pártok bírálatával kell, hogy válaszoljon – a kormány ne foglalkozzon az ellenzékkel. Arra ott a kormány mögött álló párt (vagy pártok). A kormány – közös; a pártok azok, amelyek a maguk (parciális) érdekei szerinti háborúikat egymással megvívják.
Valami ilyesmit írtam meg vagy húsz éve ezeken a hasábokon (amikor valóban csak hasábok voltak, a kilencvenes évek elején), mert Antall József csúnyán nekiment az ellenzéknek. Ez nem elegáns – írtam –, nem a miniszterelnök dolga, hogy vitázzon az ellenzékkel. Nincsenek olyan illúzióim, hogy bárki felelős politikus (valaha is) olvasta volna (akkor vagy most), amit nyögdécselek, de tény: a 90-es évek elejétől fogva ez a rossz szereposztás eltűnt (vagy csak ritkán, alig észrevehetően van jelen) a politikai életben.
Vagyis… legalább három éve megint divatba jött. A kormány kíméletlenül ostorozza az ellenzéket, mintha csak egy (vagy több) párt volna; nehéz megállapítani, ki beszél a kormány, és ki a kormányzó párt(ok) nevében; pártemberek a kormány nevében szónokolnak, a kormány tiszt(ség)viselői pártpropagandisták lesznek.
Illés Zoltán elképesztő megszólalásáról, mire ez az írás megjelenik, már sokat írtak (lásd például itt is). Ez se semmi – az a tahó és hisztérikus kirohanás, amit egy kormánytag megenged magának az őt kérdező ellenzéki képviselővel szemben (minden egyébtől eltekintve), azt igazolja, hogy a kormány képtelen arra a distinkcióra, amit nagyon egyszerűen próbáltam fenn vázolni. Hogy a kormány ne támadja az ellenzéket (semelyik se!), mert neki közös ügyet kell képviselnie. Válaszoljon keményen, utasítsa el, ha kell, a vádakat, cáfoljon és védekezzen – de az ellenzék bírálata nem az ő dolga. A legkülönösebb azonban a történetben a következő mozzanat: „Kocsis Máté, a Fidesz kommunikációs igazgatója esedékes felszólalása elején a Fidesz-frakció nevében bocsánatot kért az államtitkár viselkedése miatt.”
Hogy mi van?
Hogyan kérhet bocsánatot egy pártember a kormány egy tagja helyett? A kormánytagok egyáltalán nem szükségszerűen tagjai a pártnak – de még ha azok is, funkciójuk más. A pártok pedig delegálják ugyan a kormányt, irányítják is – de nem tehetnek semmit a nevében. Teljesen abszurd ez a keveredés; a kormány úgy viselkedik, mintha párt volna, a párt meg, mintha a kormány nevében beszélhetne. Szerintem a két testületből sokan maguk sem tudják, hol is vannak, mikor mit tehetnek.
De nem is a 90-es évek elejére süllyedtünk vissza – ez már jóval korábbi konstelláció.
