Ki kér bocsánatot?

  • Kálmán C. György
  • 2013. szeptember 11.

Első változat

Ez a kormány a mi kormányunk, a miniszterelnök valamennyiünk miniszterelnöke.

Ne tessék felhördülni, dühöngeni, a szerzőt a pokolba kívánni, mindjárt elmagyarázom, egy kis higgadtságot kérek.

Úgy van ez, hogy a hatalomért, az emberek kegyeiért pártok versengenek, aztán mikor megvan a győztes, kormányt alakít, amely ettől kezdve az egész ország érdekeit képviseli, ezekért munkálkodik, immár nem egy (vagy több) pártra, hanem az egész nemzetre tekint. A választópolgár pedig tudomásul veszi, hogy egy (vagy több) párt által kijelölt (választott, kialakított) kormányra bízza a legfontosabb ügyek intézését. Éppen ezért viszont a kormány nem kellemetlenkedik a választók egy részével (pars) sem, a pártharcokat a pártok vívják, a kormány ezek fölött áll. A kormányt persze piszkálják a pártok (leginkább az ellenzékiek), de erre a kormány nem az (ellenzéki) pártok bírálatával kell, hogy válaszoljon – a kormány ne foglalkozzon az ellenzékkel. Arra ott a kormány mögött álló párt (vagy pártok). A kormány – közös; a pártok azok, amelyek a maguk (parciális) érdekei szerinti háborúikat egymással megvívják.

Valami ilyesmit írtam meg vagy húsz éve ezeken a hasábokon (amikor valóban csak hasábok voltak, a kilencvenes évek elején), mert Antall József csúnyán nekiment az ellenzéknek. Ez nem elegáns – írtam –, nem a miniszterelnök dolga, hogy vitázzon az ellenzékkel. Nincsenek olyan illúzióim, hogy bárki felelős politikus (valaha is) olvasta volna (akkor vagy most), amit nyögdécselek, de tény: a 90-es évek elejétől fogva ez a rossz szereposztás eltűnt (vagy csak ritkán, alig észrevehetően van jelen) a politikai életben.

Vagyis… legalább három éve megint divatba jött. A kormány kíméletlenül ostorozza az ellenzéket, mintha csak egy (vagy több) párt volna; nehéz megállapítani, ki beszél a kormány, és ki a kormányzó párt(ok) nevében; pártemberek a kormány nevében szónokolnak, a kormány tiszt(ség)viselői pártpropagandisták lesznek.

Illés Zoltán elképesztő megszólalásáról, mire ez az írás megjelenik, már sokat írtak (lásd például itt is). Ez se semmi – az a tahó és hisztérikus kirohanás, amit egy kormánytag megenged magának az őt kérdező ellenzéki képviselővel szemben (minden egyébtől eltekintve), azt igazolja, hogy a kormány képtelen arra a distinkcióra, amit nagyon egyszerűen próbáltam fenn vázolni. Hogy a kormány ne támadja az ellenzéket (semelyik se!), mert neki közös ügyet kell képviselnie. Válaszoljon keményen, utasítsa el, ha kell, a vádakat, cáfoljon és védekezzen – de az ellenzék bírálata nem az ő dolga. A legkülönösebb azonban a történetben a következő mozzanat: „Kocsis Máté, a Fidesz kommunikációs igazgatója esedékes felszólalása elején a Fidesz-frakció nevében bocsánatot kért az államtitkár viselkedése miatt.”

Hogy mi van?

Hogyan kérhet bocsánatot egy pártember a kormány egy tagja helyett? A kormánytagok egyáltalán nem szükségszerűen tagjai a pártnak – de még ha azok is, funkciójuk más. A pártok pedig delegálják ugyan a kormányt, irányítják is – de nem tehetnek semmit a nevében. Teljesen abszurd ez a keveredés; a kormány úgy viselkedik, mintha párt volna, a párt meg, mintha a kormány nevében beszélhetne. Szerintem a két testületből sokan maguk sem tudják, hol is vannak, mikor mit tehetnek.

De nem is a 90-es évek elejére süllyedtünk vissza – ez már jóval korábbi konstelláció.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.