Mivel izgalomban nincs hiány – minden hétre, sőt minden napra jutnak elképesztő, felháborító, idegborzoló események –, érthető, hogy valamennyien magyarázatokat keresünk. És találunk is. Az egyik közkedvelt típusa ezeknek az, hogy „ezek teljesen hülyék, elment az eszük, dilettánsok, amatőrök, buták”. Vonzó okadatolás, két szempontból is. Egyrészt alkalmat ad azoknak, akik amúgy a kormányzó hatalom hívei (vagy azok voltak valaha), hogy mégis csatlakozzanak azokhoz, akik bírálják a kormányt; ez a legegyszerűbb és legkevésbé elvi bírálat – olyasvalami, amit minden normális ember elmondhat (oldaltól függetlenül), aki látja (bármelyik) kormány ügyetlenkedését, töketlenkedését vagy akár bűneit. Hiszen – másrészt – ez a magyarázat emberi szintre tolja a problémát: mintha nem strukturális vagy működésbeli bajok volnának, hanem (hát, istenkém, ez előfordul) hülyék egyes emberek, rosszul vannak kiválasztva a funkcionáriusok, a minisztériumi vezetők, esetleg maguk a képviselők.
Vagyis: rendben lenne minden, csak néhány akarnok és ostoba ember jutott hirtelen hatalomhoz, ha ezeket kiebrudaljuk, még inkább rendben lesz minden.
Persze, mégis sokan és sokszor folyamodunk ehhez a minősítgetéshez; például kínunkban, mert nem értjük az okokat, mert dühösek vagyunk, és főleg: túlságosan türelmetlenek ahhoz, hogy megkeressük a háttérben húzódó mozgatórugókat (ami leggyakrabban, úgy gyanítjuk: a pénz, a hatalom, a dicsőség [a szexet fel sem tételezzük]). Viszont az is kissé kétséges megoldás – ez volna a magyarázatok egy másik típusa –, amikor valami rejtett tervezetet, egyenesen konspirációt, tudatos és akaratlagos céltételezést és végrehajtást látunk minden kormányzati agyrém mögött.
Az egyik baj ezzel az elgondolással (és a többiről most nem is fogok szólni) az, hogy az gyakran az elterelésre hivatkozik, és ezt ráadásul horizontálisan érti. Megmagyarázom. Úgy szoktuk gondolni, hogy egy-egy botrány azért tört ki, hogy egy másikról elterelje a figyelmet. Itt az egyes elemek csaknem felcserélhetők: a trafikbotrány, a Nemzeti Összetartozás Dala, Kerényi megnyilatkozása, a Margitsziget einstandolása, az őszödi beszéd ügye, Biró Zoltán új állami „kutatóintézete” – melyik tolakszik a másik elé? Melyik szolgálja azt a célt, hogy ne vegyük észre a másikat (vagy kevésbé tartsuk rajta a szemünket)? Mindegy; a publicista (vagy politikus), ha (gondolatilag) megszorul, rögtön rákezdi, hogy A ügy csak B ügyről van hivatva elterelni a figyelmet.
Azért mondom, hogy mindez horizontálisan van elgondolva, mert lehetne ezt azért másként is: ugyanis egymás tetején, vagyis vertikálisan van egy-egy ügy, ahol a felső eltakarja az alsót; nem egymás melletti két botrány vonja el egymásról az érdeklődő, vizsla tekintetet, hanem egy nagy botrányon belül, egymásra halmozva van annyi réteg, hogy az alsók alig (vagy kevésbé) látszanak.
Néhány példa (ez csak első változat, tehát jelzésszerűen): a trafikbotrányról helyesen mondja Tóta W. Árpád, hogy minden mutyin, korrupción, csaláson túl ott az a nem lényegtelen probléma, hogy jelentősen megnehezedik a hozzáférés a dohányárukhoz, ami abszurdum. Az Összetartozó Nemzet-ének (jogos) fikázása közben már el is felejtjük, hogy micsoda elképesztő ünnepet eszeltek ki nekünk; amikor Orbán beszól Merkelnek, a tankokon való csámcsogás közben futni hagyjuk a lerohant magyar nép aljas mítoszát. És amikor mindenki felzúdul azon, hogy Kerényi buzizik, már szót sem vesztegetünk arra, hogy burkoltan bár, de zsidózik is, és főleg – hogy a felsőoktatás saját szája íze szerinti átalakításáról is van néhány keresetlen szava.
Ebben az a veszedelmes, hogy ami „alul” van, amit nem bolygatnak túl sokan, mert erre már senkinek nincs energiája – az elkezdi (folytatja) a pusztító munkát. A „felül” lévő dolgokat el lehet sikálni, ki lehet fehéríteni, magyarázkodással, akár (ritkán) bocsánatkéréssel, sőt (soha nem fordul elő) lemondással. De ott marad rothadva, tenyészve, fertőzően és egyre terjedve mindaz, ami alul volt. Jó, nem bántjuk („szegény”) Merkel asszonyt – de azért a németek voltak a mi világháborús ellenségeink, ugye? Jó, nem buzizunk – de azért ugye beszántjuk a Színművészeti Egyetemet?
