Az igazi úriembereket (és úriasszonyokat) a pénz nem érdekli.
Nemcsak nem gondolkodnak rajta, és nemcsak nem hiányzik nekik soha, de némi undorral fordulnak el, ha valaki effélét akár csak szóba hoz. (Már amennyi undort az úriemberségi-úriasszonysági státus megenged.) Furcsálkodnak rajta, távol tartják magukat tőle, kerülik – mint az ürítkezés vagy a nemiség kérdéseit és késztetéseit. Pénzről beszélni pedig – kizárt dolog, szégyenletes, undorító, méltatlan.
Jól tudta ezt Kosztolányi, aki – például – az Esti Kornél két ciklusában két helyen is ír erről. Az „Omelette à Woburne” előkelő svájci vendéglőjében (Esti Kornél kalandjai) Esti átböngészi az étlapot. „Akadtak … olyan fogások is, melyek mellett nem szerepeltek tételek, csak kérdőjelek, mintha az előkelő tulajdonos évszázados vagyoni körülbástyázottságában gúnyosan a vállát vonná, fittyet hányva minden kicsinyes kíváncsiságnak. Általában itt se a pincérek, de a vendégek sem beszéltek ilyesmiről, gondosan kerültek minden célzást, mely a pénzre vonatkozik, arra a megvetendő, szennyes, szégyenletes valamire, amiből természetszerűleg annyi van mindenkinek.” – A novella egyik vezérmotívuma a pénztelen Esti szorongása attól, hogy ki tudja-e majd fizetni azt a nyomorúságos rántottát és vizet, amit megengedhet magának – és hogy mennyire nem számít ez senki másnak, milyen érzéketlen, közönyös és lenéző a (pénzes) külvilág.
Az Esti Kornél „Tizenegyedik fejezete” pedig a világ legelőkelőbb szállodájáról szól, ahol is Esti a csodálatos lakosztályt látva megkérdezi a portástól, mibe is kerülne ez. „A portás nem válaszolt. Úgy rémlett, hogy nagyot hallott. … Kérdésemet tehát ordítva ismételtem meg, ahogy süketekhez szokás beszélni. Az agg föltaláló ezt meghallotta. De úgy tetszett, hogy megütközött rajta, s egy kicsit elszomorodott. Szemét lesütötte.
A személyzet, mely könnyed vigyázzállásban feszült előttünk, szintén lesütötte szemét, szemérmesen.
Finom lelkületüket, mely bizonyára magasabb égövekben mozgott - oly eszmekörökben, ahová nem hatolhatott az anyagiasság szennyes gondolata -, kellemetlenül érintette hétköznapiságom, akár az ihlet lázában égő költőt, akitől a burgonya árát tudakolják.
Mindnyájan hallgattak.”
A pár napos tartózkodás után végül Esti fizetés nélkül távozik. „Végre lehetetlen ilyen előkelő szállodát, ilyen előkelő alkalmazottakat megsérteni azzal, hogy fizessünk is nekik. Ez tapintatlanság lett volna, durva tapintatlanság.”
| ||
Tiszta szerencse, hogy az ilyen úriemberi (úriasszonyi) erények ma sem koptak ki társadalmunkból. Ott van például Lánczi Tamás, a Századvég Alapítvány vezető elemzője, a Politikai Elemzések Központjának igazgatója, aki – mint magam is, sokakkal együtt, megírtam – havonta igen komoly pénzt vesz fel azért, hogy egy blogot vezessen és írjon a mindannyiunk pénzéből működtetett MTVA honlapján. De erről ne beszéljünk, Isten ments.
Már maga a gondolat is, pfuj.
A kereskedelmi rádió riportere is érzi, hogy ez nagyon visszataszító téma, főműsoridőben, amikor gyerekek is hallhatják, ilyesmivel nem lehet előhozakodni. Tehát amikor meginterjúvolja a „vezető elemzőt” (a 23. perc körül kezdődik a linkelt hangfájlban), igyekszik is gyorsan tisztázni: ezzel az izével, khm, pénzzel semmi baj nincsen, hiszen Lánczi maga mondja el: szerkesztőként is dolgozik, és gondoskodik arról, hogy a blog működjön, mindig új és új vélemények jelenjenek meg rajta. Tehát, így a riporter, „ha valaki munkát végez, akkor illő, hogy ha megfizetik...” Lánczi nem is tudja tovább magában tartani méltatlankodását, közbevág: „Igen csak hát azért tartottam ezt fontosnak elmondani, elnézést, hogy közbevágok, mert olyan hisztérikus hangulatú vagy hangvételű cikkek jelentek meg ezzel kapcsolatban, amelyekre én magam őszintén szólva nem találtam semmilyen okot, ráadásul személyemet érintően olyan elképesztő kijelentések jelentek meg egyébként diplomás, egyetemen tanító emberek börtönben akartak látni például, sőt egyesek lámpavasat kívántak nekem...”
Szóval: ne csináljuk ezt. Rongyos (és bruttó!) 380 ezer havonta, az igazgatói fizetés mellé, ilyen súlyos, felelősségteljes, nehéz munkáért – most nem is az, hogy megérdemli, de hát megdolgozik érte, nem? Egy (ein) keményen dolgozó kisember. És hát pénzről nem beszélünk, olyan gusztustalan. Más zsebében turkálni. Feltépni, sóval szórni a zsebeket.
Nekem speciel tiszta a lelkiismeretem, én csak azt kívántam, hogy szakadjon rájuk az ég – de nem specifikusan Lánczi Tamásra, hanem erre az egész mocskos pénzéhes bagázsra, díszes társaságra. Semmi börtön, semmi lámpavas. Nem gázoltam Lánczi Tamás csipkefinom lelkébe, amelyben holmi anyagiaknak semmi keresnivalójuk.
Apropó keresnivaló. Az én közegemben (humán értelmiségiek, tanárok, oktatók, kutatók) az a kereset, amit az 1978-ban született „vezető elemző” a blog irányításáért (másodállásban) kap, a legkvalifikáltabb, nyugdíjközeli korú, közismert és elismert dolgozók számára is: elérhetetlen álom. Tudják persze ők is – mint Lánczi és készséges riportere - , hogy pénzről beszélni kínos és illetlen. De valahogy mégis mindig eszükbe jut. Mint Esti Kornélnak a svájci étteremben.
