Nagyon lehet örülni annak, ha történhetne valami rossz dolog, aztán mégsem történik.
Kelet-európaiak (vagy közép-, vagy kelet-közép-európaiak) vagyunk, ilyen örömökhöz vagyunk szokva. Még nagyon régen ez úgy történt, hogy kiszivárgott valami kellemetlen intézkedés híre, és kiderült, hogy mégsem hajtják végre – a néppel madarat lehetett ilyenkor fogatni, és meg volt győződve arról, hogy a Kádárelvtárs közbelépett. Ugyanennek az örömszerzési módnak egy másik változata, hogy még nyilvánosságra is kerül az áremelés, forgalomritkítás, kedvezménymegvonás stb. terve, de nem történik meg – ilyenkor a megkönnyebbülés boldogságát még fokozza a kifinomult elemzések lehetősége, napokig lehet arról beszélgetni, hogy melyik politikus, pártfrakció, oligarcha vagy befolyásos földbirtokos feküdt keresztbe a gonosz törekvéseknek.
Már látom, hogy Rogán Antal hamarosan megkapja „A Könyvhét Megmentője”, „A Váci Utca Bajnoka” vagy „A Kis Kiadók Rettenthetetlen Védője” címet. Ugyanis miután „nem járult hozzá a Váci utca könyvheti helyszínként történő igénybevételéhez”, mégiscsak – az ő végtelen kegyelmességében – kivételt tett, és megengedte, hogy az évtizedek óta a könyvhét hagyományos helyszíneként szolgáló utcát a kultúra ezen ünnepén úgy használják, ahogy eddig is szokásban volt. Éljen tehát soká a polgármester úr, létrehozta azt a helyzetet, ami magától is létrejött volna, ha nem tesz egy próbálkozást a közbeavatkozásra; így viszont ő a nap hőse, aki ráadásul szívén viseli a kis kiadók sorsát (hiszen azzal a kikötéssel engedi át a területet, hogy „a Váci utcában csak olyan kicsi, nonprofit kiadóknak biztosítanak helyet, akiktől a könyvhéten való megjelenésért semmilyen anyagi ellenszolgáltatást nem kérnek. Részesüljenek a kicsik a Váci utca nagy forgalmának áldásos hatásaiból.”).
Nagyon tetszik a polgármester úrnak ez a mondata: „Tetszőleges területet kérelemre ingyen rendelkezésükre bocsátok a könyvhét céljára a Váci utcában és a Vörösmarty tér többi mellékutcájában.” Jó, hát persze belecsavarodik az ember ezekbe a fránya mondatszerkezetekbe, különösen, ha előtte felkiáltójelekkel hinti tele a levelét, felzaklatott idegállapotban nehéz fogalmazni. Rogán polgármester ugyanis azt kifogásolja, hogy a könyvhetet rendező MKKE (Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése) erősen helytelenítette a könyvstandok kitiltását a Váci utcából. Márpedig – húzza fel az orrát a Belváros megválasztott tisztségviselője – először hozzá kellett volna fordulni. „Kissé csodálkozom, hogy ezek előtt engem egyszer sem keresett, sem telefonon, sem személyesen. Én még úgy tanultam, hogy az illem ezt kívánná. Lehet, hogy Ön nem így tanulta!” Magyarul: ne illessünk senkit bírálattal, mielőtt telefonon vagy személyesen megkerestük volna. Mert ez az illem.
Fú, most ébredek rá, magam is milyen illetlenül viselkedem, bizony, nagyon ritkán fordul elő, hogy mielőtt valakiről véleményt formálok, sőt kedvezőtlen véleményt mondok, telefonon vagy személyesen megkeresném. És hát, őszintén magamba nézve, ezt a jövőre nézve sem ígérhetem (a múltra nézve meg nem is ígérhet semmit az ember, ugye). Tudom én, jót tenne a telefonadónak, ha minden morgolódás, kifogás, egyenesen anyázás előtt felhívnánk az érintettet, és… És mi? Engedélyt kellene kérni? Vagy megkérdezni, hogy tényleg azt mondta-e? Hogy komolyan gondolja-e? Hogy nagyon meg fog-e bántódni? Mit ír ilyenkor elő az illem? Nem, erről nem tanultam.
