Nagy a kísértés.
Túlságosan is könnyű volna paródiát írni: szombat-vasárnap, munkaszünettel, megszentelt (keresztény!) pihenőnappal nem törődve, a Fidesz sajtóosztálya megfeszített munkával dolgozott, és három (közte egy kétrészes) közleményt bocsátott ki, amelyet az Országos Sajtószolgálat segítségével ízibe közzé is tett.
Nem idéznék belőlük sokat: pár mondat valamennyi, könnyen el lehet őket olvasni. Időrendben az elsőnek az a veleje, hogy Rogán Antal egyeztetni fog „a MÁV által tervezett, bizonyos vonatokat érintő gyorsvonati felár felülvizsgálatának ügyében”. Aznap volt egy másik közlemény, amely azt tartotta rendkívül sürgősnek közölni, hogy „a baloldal veszélyes és szélsőséges gazdaságpolitikája szegényítette el a magyar embereket”. Vasárnap két részben jelent meg (itt és itt) – immár magának Selmeczi Gabriellának az aláírásával – az a közlemény, amelynek fejlécén ez áll: „Az elfogadhatatlan, hogy Magyarországon egy maffiabaloldal van”, és arról szól, hogy a Fidesz „súlyosan elítéli és bünteti [?] a családon belüli erőszakot”.
Nagyon lehet röhögni, és én volnék az utolsó, aki lebeszélném erről kedves olvasóimat, de – mint már hozzászokhattak – én az empátia, a megértés, a segítőkészség pártján állok. Nem lehet egyszerű a Fidesz sajtósának lenni (bármennyien vannak is), és meglátszik a szövegeken a hajszoltság, az idegesség, a zaklatott lelkiállapot. Szívesen segítenék is az OS-t anyaggal ellátó, jobb sorsra érdemes sajtómunkásoknak, s javasolnám, hogy egészítsék ki a csapatot.
Kellene egy jó korrektor, aki tudja, hova, mikor kell vesszőt tenni (és hova, mikor nem) – nehéz, nem is egészen logikus szabályai vannak ennek a magyar írásban, de nem megtanulhatatlanok. Aztán szükség volna egy stilisztára, aki ügyel a helyes szórendre, kigyomlálja a fölös szavakat és az ismétléseket, fékezi a szövegek habzását; figyel állagra, illatra, felépítésre, egyáltalán: megóvja a szövegek kibocsátóit attól, hogy teljesen nevetségessé váljanak a túlfeszített, agyonzsúfolt stílus miatt.
De legfőképpen: valami megnyugtató, csillapító személyiségre volna szükség. Távol álljon, hogy (megszemélyesítve és egyúttal stigmatizálva) mentális zavart süssek egy egész párt egész sajtóosztályára, nem is pszichiáterért vagy ápolóért kiáltok én; de hát valamennyien emlékezhetünk zsenge gyermekkorunkból, milyen jól, megnyugtatólag, csillapítólag hatott annak idején az erős, nyugodt apai hátba veregetés, a meleg, szeretetteli anyai ölelés, a doktor bácsi puha kezének simítása – amikor ömlött szemünkből a könny, orrunkból más váladék, üvöltve és remegve, a felháborodás paroxizmusában, az elviselhetetlen méltánytalanság miatt hüppögve tiltakoztunk. Ezeket – akkor, ott – nem neveztük sajtóközleménynek.
