Mint közismert, a néhai ugandai diktátor, Idi Amin Dada, aki minden földi, vízi és levegőégbeli állatok fejedelme is volt, a doktori címet is büszkén viselte; és emlékezhetünk még Elena Ceaușescu múlhatatlan tudományos érdemeire, Kadhafi a belgrádi egyetem díszdoktora volt, Kim Dzsongilnak viszont – szégyenszemre – nem volt tudományos fokozata (volt elég más rangja-címe).
Úgy látszik, bizonyos országokban bizonyos politikusok azt hiszik, ha nincs valakinek kapcsolata így vagy úgy a tudománnyal, az nem is lehet tekintélyes, komoly politikus. És nemcsak a diktátorokra gondolok: Amerikában bármely egyetem vezetése elájul a gyönyörtől, ha egy volt elnök vagy miniszter akár csak egy előadást is tart a díszteremben, és ha mégoly formális állást is vállalna hivatali ideje után, az maga volna a Paradicsom.
Schmitt Pál kisdoktorijának az ügye, amit a hvg.hu szimatolt ki, ebből a szempontból is érdekes. Ugyan mi szükség van (vagy volt) arra, hogy egy sportdiplomata tudósként is villoghasson? Minek kellett neki doktori címet szereznie? Azért érdekes ez, mert nem pusztán a lopás (plágium) háborítja fel azokat, akik egyáltalán odafigyelnek (és nem a közmédiából tájékozódnak), hanem az egész tudományos rang-, cím-, minősítés-, előmenetel-probléma is előkerült. Akik keserves (és eredeti) munkával hozták össze a (régi) kisdoktori vagy PhD-fokozatukat, akiket valahogy nem visz rá a lélek, hogy mások műveiből hosszan, jelzés nélkül átvegyenek részeket (és ezért még pénzt sem kapnak) – azok bizony könnyen dühbe jönnek az ilyen esetek olvastán. Schmitt (és Cserny) esete az egész tudományos életre vet rossz fényt, nem csak az elkövetőkre és a bűnrészesekre.
Sokan azt hiszik – és Schmittel is ezt hitették el –, hogy a tudományos fokozat valamiféle garanciája annak, hogy aki (jelképesen) feltűzheti a kitüntetést, annak valóban tudományos érdemei vannak – aki pedig nem, az tudományosan is kevesebbet ér. Holott ez korántsem ilyen egyszerű. Először is, fokozatot elvileg csak az kaphat, aki korábban is foglalkozott kutatással, publikált tudományos dolgozatokat; és a fokozat megszerzése után is elvárható, hogy ha egyszer kutatóként, a tudomány embereként ért el valaki egy ilyen minősítést, akkor továbbra is művelje a területét. De hát a gyakorlat azt mutatja, hogy sokan valahogyan összehoznak egy dolgozatot, és se előtte, se a védés után nemigen foglalkoznak tudománnyal. Másodszor viszont vannak remek elmék, kiváló tudósok, nagyszerű tanárok, akik az istennek sem tudnak egy hosszabb (vagy bármilyen) művet összekalapálni, mégis szaktekintélyek, megbecsülés övezi őket. (Az egyetemek ebből a szempontból nagyon rosszul vannak berendezve – az oktatók puszta megmaradása fokozathoz van kötve, még ha ezer más érdeme van is valakinek, még ha hallgatók generációit közmegelégedésre neveli-oktatja is, még ha tudását mindenki elismeri is. Kell a papír.)
Tehát, röviden: Schmitt bűne azé a primitív közvélekedésé is, amely belekényszeríti az alkalmatlanokat, a hivatalnokokat, a nettó karrieristákat a „tudományos” életbe (abba, amit ők annak hiszek). Ezzel lejáratva a tudományt (és persze magukat is), gyanút ébresztve a valódi tudás, a megszolgált tudományos fokozatok iránt.
