A bemocskolódásról

  • Kálmán C. György
  • 2012. január 16.

Első változat

Mindenki bemocskolódik.


Nem a konkrét, aktuális ügyekről akarok írni, hanem arról, hogy ezeknek milyen romboló hatásuk van szélesebb körben is. Nemcsak egyes emberek és nemcsak "a politika világa", hanem intézmények sora is lejáratódik – ha nem végleg, akkor hosszú időre - , és ebben az elmúlt két év jelentős változásokat hozott.

 

Aligha van olyan politikus, aki ne sértett volna vérig kisebb-nagyobb csoportokat szóval vagy tettel, akit ne kaptunk volna hazugságon, mellébeszélésen, bűnös hallgatáson, aki ne állt volna ki méltatlanok mellett, ne támadott volna méltóakat. Ezért azután mindezt a politikusi szakma járulékos tüneteinek tekintjük – a politikusok már csak ilyenek, jegyezzük meg rezignáltan, s a legtöbbeknek nincs jó véleményük mindazokról, akiknek így vagy úgy közük van a politikához. Aki párttisztséget visel, parlamenti vagy önkormányzati képviselő, esetleg csak minisztériumi dolgozó, arról úgy beszélünk (fojtott hangon, fintorogva), mintha csak valami titkos és illetlen betegség lenne a családban, vagy anyukája prostituáltként kereste volna a kenyerét. Bármilyen rossz is ez a demokráciára, a politikai közéletre, az általános állampolgári közérzületre nézve – tény, hogy a politikusi szakma elvesztette a becsületét, a politikai szféra egészéről nagyon sokaknak rossz a véleményük. Ez már elég régóta így van – a Hagyó, Hunvald, Zuschlag nevek, meg azoké, akik védelmükbe vették őket, minden politikai oldalon joggal (minimum) legyintést vagy vállrándítást váltanak ki. Dühönghetünk, de megszoktuk.

 

Most már azonban nemcsak a politikusok hiteltelenítik magukat és a politikusi szakmát; már egy ideje nemigen lehet bízni az igazságszolgáltatásban (az ügyészségben, a bíróságokban) sem, aminek a politikai kinevezések egyáltalán nem tettek jót; gyanakodva nézzük a pénzvilág és a gazdaság olyan független ellenőrző szerveit, mint a PSZÁF, az Állami Számvevőszék vagy az alig létező Költségvetési Tanács; az államelnöknek sikerült teljesen lejáratnia az elnöki intézményt; nem is beszélve a közszolgálati médiáról.

 

Már írtam arról, hogy a Schmitt-ügy rosszat tesz az egész magyar tudományos minősítési rendszer presztízsének (még ha csak egy egyetemi [kis-] doktori dolgozatról van is szó); de úgy látszik, az áradó fekália elől esze ágában sem volt kitérni a NOB-nak, önként és büszkén keni be magát a TF jogutódjának a dékánja, amikor védelmébe veszi Schmitt Pál plagizált doktori értekezését és a doktori védés körülményeit (éspedig villámgyorsan, anélkül, hogy akár néhány napot szánna a tájékozódásra); és így tesznek a jeles tudósok, akik a bírálók voltak, és mindent utólag is teljesen rendben levőnek találnak. Ezek az emberek nemcsak magukból csinálnak hülyét, nemcsak saját hírnevüket (ha van ilyen) teszik kockára. Nyilván számos remek kisdoktori értekezés született a TF-en, de mostantól ki merne dicsekedni azzal, hogy ott védte meg a disszertációját? Vagy egyáltalán - hogy a TF-re járt? Az egész főiskola (mostanra egyetemi kar) válik gyanússá. A NOB pedig, ha eddig őrzött is valamit tekintélyéből (vajon?), szolgalelkű és fölösleges nyilatkozatával besorolta magát a korrupt és hazug gittegyletek táborába.

 

Amint már ugyancsak megírtam, az egyházi törvénybe önként beszálló (?) vagy belerángatott (?) MTA szégyenletes feladatot vállalt, és bizony ez nagyon kínos a tudós testületre nézve. „Á, szóval ti vagytok azok, akik eldöntitek, hogy melyik kisegyház kaphat hivatalos egyházi jogállást” – mondhatja majd alig titkolt megvetéssel az Akadémia földtani vagy mikrobiológiai kutatójának nazarénus vagy muszlim telekszomszédja. Az egész intézménynek kell pironkodnia azért, mert nem tudott (vagy nem akart) nemet mondani a politikának.

 

Pedig nem igaz, hogy ne lehetett volna ellenállni, kitérni, legalább csendben lenni. A kis szemétdombjukon kivívott hatalmukat (és saját, személyes kényelmüket) védő emberek kicsinek látszó megalkuvásai szép lassan rombolják az egész országot. A hazát, ha így jobban tetszik.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.