A bemocskolódásról

  • Kálmán C. György
  • 2012. január 16.

Első változat

Mindenki bemocskolódik.


Nem a konkrét, aktuális ügyekről akarok írni, hanem arról, hogy ezeknek milyen romboló hatásuk van szélesebb körben is. Nemcsak egyes emberek és nemcsak "a politika világa", hanem intézmények sora is lejáratódik – ha nem végleg, akkor hosszú időre - , és ebben az elmúlt két év jelentős változásokat hozott.

 

Aligha van olyan politikus, aki ne sértett volna vérig kisebb-nagyobb csoportokat szóval vagy tettel, akit ne kaptunk volna hazugságon, mellébeszélésen, bűnös hallgatáson, aki ne állt volna ki méltatlanok mellett, ne támadott volna méltóakat. Ezért azután mindezt a politikusi szakma járulékos tüneteinek tekintjük – a politikusok már csak ilyenek, jegyezzük meg rezignáltan, s a legtöbbeknek nincs jó véleményük mindazokról, akiknek így vagy úgy közük van a politikához. Aki párttisztséget visel, parlamenti vagy önkormányzati képviselő, esetleg csak minisztériumi dolgozó, arról úgy beszélünk (fojtott hangon, fintorogva), mintha csak valami titkos és illetlen betegség lenne a családban, vagy anyukája prostituáltként kereste volna a kenyerét. Bármilyen rossz is ez a demokráciára, a politikai közéletre, az általános állampolgári közérzületre nézve – tény, hogy a politikusi szakma elvesztette a becsületét, a politikai szféra egészéről nagyon sokaknak rossz a véleményük. Ez már elég régóta így van – a Hagyó, Hunvald, Zuschlag nevek, meg azoké, akik védelmükbe vették őket, minden politikai oldalon joggal (minimum) legyintést vagy vállrándítást váltanak ki. Dühönghetünk, de megszoktuk.

 

Most már azonban nemcsak a politikusok hiteltelenítik magukat és a politikusi szakmát; már egy ideje nemigen lehet bízni az igazságszolgáltatásban (az ügyészségben, a bíróságokban) sem, aminek a politikai kinevezések egyáltalán nem tettek jót; gyanakodva nézzük a pénzvilág és a gazdaság olyan független ellenőrző szerveit, mint a PSZÁF, az Állami Számvevőszék vagy az alig létező Költségvetési Tanács; az államelnöknek sikerült teljesen lejáratnia az elnöki intézményt; nem is beszélve a közszolgálati médiáról.

 

Már írtam arról, hogy a Schmitt-ügy rosszat tesz az egész magyar tudományos minősítési rendszer presztízsének (még ha csak egy egyetemi [kis-] doktori dolgozatról van is szó); de úgy látszik, az áradó fekália elől esze ágában sem volt kitérni a NOB-nak, önként és büszkén keni be magát a TF jogutódjának a dékánja, amikor védelmébe veszi Schmitt Pál plagizált doktori értekezését és a doktori védés körülményeit (éspedig villámgyorsan, anélkül, hogy akár néhány napot szánna a tájékozódásra); és így tesznek a jeles tudósok, akik a bírálók voltak, és mindent utólag is teljesen rendben levőnek találnak. Ezek az emberek nemcsak magukból csinálnak hülyét, nemcsak saját hírnevüket (ha van ilyen) teszik kockára. Nyilván számos remek kisdoktori értekezés született a TF-en, de mostantól ki merne dicsekedni azzal, hogy ott védte meg a disszertációját? Vagy egyáltalán - hogy a TF-re járt? Az egész főiskola (mostanra egyetemi kar) válik gyanússá. A NOB pedig, ha eddig őrzött is valamit tekintélyéből (vajon?), szolgalelkű és fölösleges nyilatkozatával besorolta magát a korrupt és hazug gittegyletek táborába.

 

Amint már ugyancsak megírtam, az egyházi törvénybe önként beszálló (?) vagy belerángatott (?) MTA szégyenletes feladatot vállalt, és bizony ez nagyon kínos a tudós testületre nézve. „Á, szóval ti vagytok azok, akik eldöntitek, hogy melyik kisegyház kaphat hivatalos egyházi jogállást” – mondhatja majd alig titkolt megvetéssel az Akadémia földtani vagy mikrobiológiai kutatójának nazarénus vagy muszlim telekszomszédja. Az egész intézménynek kell pironkodnia azért, mert nem tudott (vagy nem akart) nemet mondani a politikának.

 

Pedig nem igaz, hogy ne lehetett volna ellenállni, kitérni, legalább csendben lenni. A kis szemétdombjukon kivívott hatalmukat (és saját, személyes kényelmüket) védő emberek kicsinek látszó megalkuvásai szép lassan rombolják az egész országot. A hazát, ha így jobban tetszik.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”