Egy kis csendet

  • Kálmán C. György
  • 2012. január 11.

Első változat

Azért ezeket az ellenzéki politikusokat sem értem. Nem értem, miért nem lehet olykor kicsit csendben lenni, kérdésekre nem (vagy nagyon megfontoltan) válaszolni – egyáltalán, nagyon meggondolni minden nyilatkozatot.

(A kormánypárt kicsit más kérdés. Részint hozzá vagyunk szokva az eszement hülyeségeikhez, részint úgysem kérdez vissza senki, részint a hazudozás második természetükké vált már régen, részint keveseknek van az átgondoláshoz szükséges, kellően kifejlett szervük, ebbe már beletörődtünk.)

Tegnapelőtt például az MSZP-s Tukacs István azon mélázott, hogy Fellegi miniszter felemelt karral, lábhoz tett fegyverrel közeledik – szégyenszemre – az IMF-hez, valamint hogy lám, látványosan elbukott a szabadságharc, aminek megnyerésére soha semmi esély nem volt. Erre vajon mi szükség volt? Miért kellett ezt a bölcs gondolatmenetet szabadjára engedni? Minek azon gúnyolódni, arra tenni epés megjegyzést, ami az egyetlen értelmes, racionális cselekedet az adott esetben: igenis fület-farkat behúzni, megalázkodni és bocsánatért esedezni – hát nem ezt várta az ellenzék (és mindenki, aki aggódik a hazájáért) hónapok óta? Hát feltétlenül kommentálni kell Fellegi (és a kormány) kétségkívül kevéssé dicső, nemigen felemelő, de ésszerű és remélhetőleg hatékony tetteit? Legfeljebb egy „na, végre” az, amit ez érdemel – szarkazmust a legkevésbé. És különösen furcsán kapcsolódik ide a „szabadságharc” emlegetése – még ha értjük is, hogy a képviselő nyilván metsző iróniát szeretett volna érvényesíteni, ahogyan ez elhangzott, mégis a tragikus bukás mozzanata emelődött ki. Mind a miniszteren való élcelődéssel, mind az elbukott küzdelem felemlegetésével a kormánypárt hívei, szavazói, szimpatizánsai szája íze szerint beszél. Részben olyasvalamit tesz szóvá, ami (kivételesen) nyilvánvalóan helyes, részben pedig a szent szabadságküzdelem frazeológiájának látszik bedőlni, ahonnan pedig nincs jó kiút.

Schiffer András is jobban tette volna, ha csendben marad, vagy legalábbis nem tér ki arra a kérdésre, hogy összefogna-e az MSZP-vel. Teljesen mindegy, hogy erről mit gondol, az is, hogy ezzel ki mennyire ért egyet – ez egyszerűen pillanatnyilag nem kérdés. Nagyon téved Schiffer, ha azt hiszi, hogy a választópolgár emiatt rágja véresre a körmét viharos, álmatlan éjszakákon – bőven ráérünk ennek fejtegetésére (az igenre vagy a nemre) a választások idején. Az sem igaz, hogy azon múlik az LMP elfogadottsága vagy elutasítása, hogy (most) mit mond erről a pártelnök; viszont a nagyon határozott elutasítással sok ellenséget sikerülhet (talán már sikerült is) szereznie. Nem lett volna elég arról beszélni, hogy miért akarja az LMP leváltani a kormányt, mit akar a jelenlegi rendszer helyett, és így tovább? Miért kell többet (és vitathatót, megosztót, erős ellen- és rokonszenveket keltőt) mondani, mint ami feltétlenül szükséges?

Hosszabb meggondolás, kevesebb duma, ha szabad kérnem. Kicsit több csend.

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.