Egy kis csendet

  • Kálmán C. György
  • 2012. január 11.

Első változat

Azért ezeket az ellenzéki politikusokat sem értem. Nem értem, miért nem lehet olykor kicsit csendben lenni, kérdésekre nem (vagy nagyon megfontoltan) válaszolni – egyáltalán, nagyon meggondolni minden nyilatkozatot.

(A kormánypárt kicsit más kérdés. Részint hozzá vagyunk szokva az eszement hülyeségeikhez, részint úgysem kérdez vissza senki, részint a hazudozás második természetükké vált már régen, részint keveseknek van az átgondoláshoz szükséges, kellően kifejlett szervük, ebbe már beletörődtünk.)

Tegnapelőtt például az MSZP-s Tukacs István azon mélázott, hogy Fellegi miniszter felemelt karral, lábhoz tett fegyverrel közeledik – szégyenszemre – az IMF-hez, valamint hogy lám, látványosan elbukott a szabadságharc, aminek megnyerésére soha semmi esély nem volt. Erre vajon mi szükség volt? Miért kellett ezt a bölcs gondolatmenetet szabadjára engedni? Minek azon gúnyolódni, arra tenni epés megjegyzést, ami az egyetlen értelmes, racionális cselekedet az adott esetben: igenis fület-farkat behúzni, megalázkodni és bocsánatért esedezni – hát nem ezt várta az ellenzék (és mindenki, aki aggódik a hazájáért) hónapok óta? Hát feltétlenül kommentálni kell Fellegi (és a kormány) kétségkívül kevéssé dicső, nemigen felemelő, de ésszerű és remélhetőleg hatékony tetteit? Legfeljebb egy „na, végre” az, amit ez érdemel – szarkazmust a legkevésbé. És különösen furcsán kapcsolódik ide a „szabadságharc” emlegetése – még ha értjük is, hogy a képviselő nyilván metsző iróniát szeretett volna érvényesíteni, ahogyan ez elhangzott, mégis a tragikus bukás mozzanata emelődött ki. Mind a miniszteren való élcelődéssel, mind az elbukott küzdelem felemlegetésével a kormánypárt hívei, szavazói, szimpatizánsai szája íze szerint beszél. Részben olyasvalamit tesz szóvá, ami (kivételesen) nyilvánvalóan helyes, részben pedig a szent szabadságküzdelem frazeológiájának látszik bedőlni, ahonnan pedig nincs jó kiút.

Schiffer András is jobban tette volna, ha csendben marad, vagy legalábbis nem tér ki arra a kérdésre, hogy összefogna-e az MSZP-vel. Teljesen mindegy, hogy erről mit gondol, az is, hogy ezzel ki mennyire ért egyet – ez egyszerűen pillanatnyilag nem kérdés. Nagyon téved Schiffer, ha azt hiszi, hogy a választópolgár emiatt rágja véresre a körmét viharos, álmatlan éjszakákon – bőven ráérünk ennek fejtegetésére (az igenre vagy a nemre) a választások idején. Az sem igaz, hogy azon múlik az LMP elfogadottsága vagy elutasítása, hogy (most) mit mond erről a pártelnök; viszont a nagyon határozott elutasítással sok ellenséget sikerülhet (talán már sikerült is) szereznie. Nem lett volna elég arról beszélni, hogy miért akarja az LMP leváltani a kormányt, mit akar a jelenlegi rendszer helyett, és így tovább? Miért kell többet (és vitathatót, megosztót, erős ellen- és rokonszenveket keltőt) mondani, mint ami feltétlenül szükséges?

Hosszabb meggondolás, kevesebb duma, ha szabad kérnem. Kicsit több csend.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.