Stadionok, tahóság, struktúra

  • Kálmán C. György
  • 2016. március 3.

Első változat

A stadionok, a kisvasút, a buta és bugris felső vezetők – mindez persze felháborító, elképesztő. Jogos is minden dühöngés. De a dolog még bonyolultabb.

Ez kicsit bonyolult lesz, de éppen ez a cél: azt akarom bemutatni, hogy nem lehet és nem érdemes mindig egyszerűnek (vagy egyszerűen) látni a világot.

Kezdjük a stadionokkal. Bármikor, ha van rá igény, dühödt kifakadásokat tudnék produkálni a stadionépítések ellen, elmondani, hogy micsoda pazarlás, hány (ezer) sokkal jobb helye volna annak a pénznek. És igazam is lenne. Tényleg botrány, együtt a kisvasúttal meg annyi minden mással. A kormány hülyeségekre dob ki hatalmas vagyonokat, miközben… tudjuk. Nem csoda, hogy a stadion valóságos szimbólummá vált: a nyakló nélküli, ellenőrizetlen és fölösleges költekezés jelképévé, amit bármikor – és teljes joggal – elő lehet szedni, bármilyen szféra bajairól legyen is szó. Nem véletlen, hogy az esernyős pedagógustüntetésen is sokszor elhangzott: stadionokat építenek, ahelyett, hogy… stb.

Igen, teljesen igaz. Mégsem ilyen egyszerű.

false

Afelől semmi kétség, hogy hatalmas összegek mennek a levesbe (na meg a csókosok zsebébe) az ilyen gigaberuházások révén. De ha belegondolunk (és ha a felhevült szónokok utánanéznek), az efféle egyszeri értelmetlen költekezések nem azok, amelyek a legnagyobb vérveszteséget okozzák a nemzetgazdaságnak. Ha csak az oktatást nézzük: való igaz, hogy egy-egy stadion (vagy kisvasút) árából vidáman ellenne az alsó-, közép- vagy felsőfokú oktatás jó darabig; csakhogy az oktatási szférának folyamatos és hosszú távú igényei vannak, és ez aligha állítható szembe ezekkel az egyszeri (és egyedi) pocsékolásokkal. Valahol elfolyik, eltűnik az a pénz, ami bemegy a szférába – és most már kezdjük is látni, hogy hol: a Klik, az EU-s támogatások trükkös lenyúlásai, az értelmetlen adminisztrációra menő hatalmas összegek, ezeken mit sem változtat az, ha egy-egy jól észrevehető baromság megszűnik.

A probléma nem egyedi, hanem strukturális (hogy nagyon egyszerűen fogalmazzak). Minden alkalommal tiltakozni kell az egyes megalomániás idiotizmusok ellen, de nem (vagy nem csak, nem elsősorban) ezeken múlik az, hogy titkos réseken át kicsorog (nyilván a megfelelő bankszámlákra) a szférába betolt pénz.

Ugyancsak szívesen értekezem arról, hogy milyen elképesztően sötét, bugris, műveletlen és ízlés nélkül való a jelenleg hatalmon levők többsége, vagy mennyire ez tűnik ki minden megszólalásukból és tettükből. Könnyedén és élvezettel tudnám oldalakon át sorolni és elemezni vezetőink ostoba és bárdolatlan szövegeit, kulturálatlan és tájékozatlan nyilatkozataikat, bődületes tévedéseiket és nagyképű ízléstelenségeiket. Őrület, hogy ilyen emberek irányítják az országot, hogy ehhez elég nagy támogatást kapnak, és hogy csupa efféle alakkal találkozunk a legfelső szinttől a középvezetőkig; hogy a durva és tekintélyuralmi stílus eluralkodott az országban, hogy már szemünk se rebben, ha ezt tapasztaljuk.

Igen, teljesen igaz. Mégsem ilyen egyszerű.

Naponta kiborít a tahóság, és még jobban a hozzászokás – hogy nemcsak már rég szó sincs arról, hogy egy-egy megjegyzés nyomán kinek kellene lemondania (vagy legalább bocsánatot kérnie), hanem arról se, hogy ezt észrevennénk. Alapzaj, a normális működés velejárója. De ha belegondolunk, ez éppúgy egyedi (és nem strukturális) kérdés, mint a stadionok építése. Vagy mondjuk inkább úgy: a struktúra megnyilvánulása, gusztustalan felszíne, de nem a lényeg. Vajon hogyha olyanok számolnák fel a demokrácia intézményrendszerét, vernék szét az egészségügyet meg az oktatást, és tömnék degeszre a zsebüket, akik halk szavú, kifinomult hölgyek és urak, a tudomány jelesei, az Opera törzsközönsége – akkor minden rendben volna?

Nyilván nem. Az egyes személyek (meg a hozzájuk tartozó, általuk irányított vagy mozgósított emberek) persze borzalmasak, visszataszítóak és tahók – erre minden adandó alkalommal figyelmeztetni kell. De – egyrészt – nyilván vannak közöttük (már csak a statisztikai törvényszerűségek alapján is) művelt és magas intellektusú figurák is; és – másrészt – nem (vagy nem csak, vagy nem elsősorban) az egyesekkel, hanem a szerkezettel van baj: noha nem vállalna bárki szerepet ebben a struktúrában, de ha már beállt bármilyen fogaskeréknek vagy hajtószíjnak, akkor aszerint működik (személyes kvalitásaitól függetlenül), ahogyan az rá van róva.

Tudom, hogy sokkal egyszerűbb háborogni a stadionokon meg a tahóságon, és nehéz mozgósítani a szerkezet ellen. Én is a leggyakrabban így működöm, kiröhögöm a kisvasutat, lehülyézem a (tetszőleges) államtitkárt. De egyre inkább rossz érzéssel teszem, mert nem ezekkel van a fő baj. Pedig nagy a baj.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.