Ez kicsit bonyolult lesz, de éppen ez a cél: azt akarom bemutatni, hogy nem lehet és nem érdemes mindig egyszerűnek (vagy egyszerűen) látni a világot.
Kezdjük a stadionokkal. Bármikor, ha van rá igény, dühödt kifakadásokat tudnék produkálni a stadionépítések ellen, elmondani, hogy micsoda pazarlás, hány (ezer) sokkal jobb helye volna annak a pénznek. És igazam is lenne. Tényleg botrány, együtt a kisvasúttal meg annyi minden mással. A kormány hülyeségekre dob ki hatalmas vagyonokat, miközben… tudjuk. Nem csoda, hogy a stadion valóságos szimbólummá vált: a nyakló nélküli, ellenőrizetlen és fölösleges költekezés jelképévé, amit bármikor – és teljes joggal – elő lehet szedni, bármilyen szféra bajairól legyen is szó. Nem véletlen, hogy az esernyős pedagógustüntetésen is sokszor elhangzott: stadionokat építenek, ahelyett, hogy… stb.
Igen, teljesen igaz. Mégsem ilyen egyszerű.
| ||
Afelől semmi kétség, hogy hatalmas összegek mennek a levesbe (na meg a csókosok zsebébe) az ilyen gigaberuházások révén. De ha belegondolunk (és ha a felhevült szónokok utánanéznek), az efféle egyszeri értelmetlen költekezések nem azok, amelyek a legnagyobb vérveszteséget okozzák a nemzetgazdaságnak. Ha csak az oktatást nézzük: való igaz, hogy egy-egy stadion (vagy kisvasút) árából vidáman ellenne az alsó-, közép- vagy felsőfokú oktatás jó darabig; csakhogy az oktatási szférának folyamatos és hosszú távú igényei vannak, és ez aligha állítható szembe ezekkel az egyszeri (és egyedi) pocsékolásokkal. Valahol elfolyik, eltűnik az a pénz, ami bemegy a szférába – és most már kezdjük is látni, hogy hol: a Klik, az EU-s támogatások trükkös lenyúlásai, az értelmetlen adminisztrációra menő hatalmas összegek, ezeken mit sem változtat az, ha egy-egy jól észrevehető baromság megszűnik.
A probléma nem egyedi, hanem strukturális (hogy nagyon egyszerűen fogalmazzak). Minden alkalommal tiltakozni kell az egyes megalomániás idiotizmusok ellen, de nem (vagy nem csak, nem elsősorban) ezeken múlik az, hogy titkos réseken át kicsorog (nyilván a megfelelő bankszámlákra) a szférába betolt pénz.
Ugyancsak szívesen értekezem arról, hogy milyen elképesztően sötét, bugris, műveletlen és ízlés nélkül való a jelenleg hatalmon levők többsége, vagy mennyire ez tűnik ki minden megszólalásukból és tettükből. Könnyedén és élvezettel tudnám oldalakon át sorolni és elemezni vezetőink ostoba és bárdolatlan szövegeit, kulturálatlan és tájékozatlan nyilatkozataikat, bődületes tévedéseiket és nagyképű ízléstelenségeiket. Őrület, hogy ilyen emberek irányítják az országot, hogy ehhez elég nagy támogatást kapnak, és hogy csupa efféle alakkal találkozunk a legfelső szinttől a középvezetőkig; hogy a durva és tekintélyuralmi stílus eluralkodott az országban, hogy már szemünk se rebben, ha ezt tapasztaljuk.
Igen, teljesen igaz. Mégsem ilyen egyszerű.
Naponta kiborít a tahóság, és még jobban a hozzászokás – hogy nemcsak már rég szó sincs arról, hogy egy-egy megjegyzés nyomán kinek kellene lemondania (vagy legalább bocsánatot kérnie), hanem arról se, hogy ezt észrevennénk. Alapzaj, a normális működés velejárója. De ha belegondolunk, ez éppúgy egyedi (és nem strukturális) kérdés, mint a stadionok építése. Vagy mondjuk inkább úgy: a struktúra megnyilvánulása, gusztustalan felszíne, de nem a lényeg. Vajon hogyha olyanok számolnák fel a demokrácia intézményrendszerét, vernék szét az egészségügyet meg az oktatást, és tömnék degeszre a zsebüket, akik halk szavú, kifinomult hölgyek és urak, a tudomány jelesei, az Opera törzsközönsége – akkor minden rendben volna?
Nyilván nem. Az egyes személyek (meg a hozzájuk tartozó, általuk irányított vagy mozgósított emberek) persze borzalmasak, visszataszítóak és tahók – erre minden adandó alkalommal figyelmeztetni kell. De – egyrészt – nyilván vannak közöttük (már csak a statisztikai törvényszerűségek alapján is) művelt és magas intellektusú figurák is; és – másrészt – nem (vagy nem csak, vagy nem elsősorban) az egyesekkel, hanem a szerkezettel van baj: noha nem vállalna bárki szerepet ebben a struktúrában, de ha már beállt bármilyen fogaskeréknek vagy hajtószíjnak, akkor aszerint működik (személyes kvalitásaitól függetlenül), ahogyan az rá van róva.
Tudom, hogy sokkal egyszerűbb háborogni a stadionokon meg a tahóságon, és nehéz mozgósítani a szerkezet ellen. Én is a leggyakrabban így működöm, kiröhögöm a kisvasutat, lehülyézem a (tetszőleges) államtitkárt. De egyre inkább rossz érzéssel teszem, mert nem ezekkel van a fő baj. Pedig nagy a baj.
