„A mozgalmár akcióját az ügyész kihívóan közösségellenesnek, erőszakosnak, másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltőnek minősítette.”
Mire ez a kis írás megjelenik, már nyilvánosan is elhangzott ez a minősítés: mint emlékezetes, Gulyás Márton az után, hogy fura, nagydarab, kopasz emberek megakadályozták a népszavazási kérdés leadását egy MSZP-képviselőnek, elment a Nemzeti Választási Irodához, és leszerelt két táblát. Ezért most bűnhődnie kell – vagy legalábbis bíróság elé kell állnia, és akár két évet is kaphat.
| ||
Nem is azon rugóznék most, hogy milyen villámgyorsan bíró elé kerül az, akinek a célja pusztán figyelemfelkeltés, demonstráció, tiltakozás volt – míg akik valódi kárt okoztak, erőszakkal akadályoztak valakit jogai gyakorlásában, országos ügybe avatkoztak bele, még talán hetekig, hónapokig, ki tudja, meddig fütyörészve reszelhetik a körmüket. (Erről itt.) Hanem csak az ügyész világképének szentelnék pár mondatot.
Mit gondolhat ez az ügyész a világról? Célja nyilván „a közösség” védelme – ezért, ha valami bonyodalom felfordulás, rendetlenség van, azt „közösségellenesnek” nevezi; voltaképpen bármilyen vétség, kihágás, szabálysértés vagy bűncselekmény eleve „közösségellenes”, hiszen valakinek árt (kellemetlen, gondot okoz), és mindannyian a „közösség” tagjai vagyunk. Mármost ezt az „elkövető” ezúttal „kihívóan” valósította meg – vagyis nem titokban, hogy senki ne vegye észre, hanem szándékosan felhívta magára a figyelmet. Hogy a tábla leszerelése nevezhető-e „erőszakosnak”... hm, hát kétségkívül a tábla saját akaratából nemigen mászik le a falról, a csavarhúzó vagy a pajszer alkalmazásához kell némi erő, de tegyük hozzá, hogy ez a táblának aligha fáj.
De ebben az apró szövegrészletben a legérdekesebb a mások. Mit gondolhat az ügyész embertársainkról, „közösségünk” többi tagjáról, amikor bizonyos (várható? tapasztalható?) viselkedéseket tételez fel róluk? Mit tesz az ügyész szerint az (a mások), aki azt látja, hogy valaki leszed (lefeszeget, lecsavaroz, leemel) egy táblát a falról? Nos, az ügyész maga elé képzeli ezt a jelenetet, és úgy véli: az utca népében, a járókelőben, a keményen dolgozó kisemberben ez a cselekmény „megbotránkozást vagy riadalmat kelt”.
Legyünk kicsit ügyészek (csak egy pillanatra, nem kell megijedni), és képzeljük el mi is: aki eddig ment az utcán a dolga után, az erőszakos, kihívó jelenetet látva a szívéhez kap, remegő kézzel pötyögi (világnézetétől függően) papjának vagy pszichológusának telefonszámát, eltakarja a szemét, és felháborodott indulatszavakat hallat, a kiskorút a háta mögé tereli. (Ez volna a megbotránkozás.) Vagy: hanyatt-homlok rohan a legközelebbi kapualjba, mellékutcába, összekuporodik, kétségbeesve kiabálni kezd, egész testében remeg, még záróizmai is csődöt mondanak. (Ez volna a riadalom.)
Nem merném azt mondani, hogy ez az ügyész(ség) emberképe, de valamicskét nyilván tükröz abból, ahogyan ügyész(ség) az emberi magatartást, a reakciókat, érzelmeket látja. És az emögött álló ember – ezek szerint – csupa rongyolt idegzetű, erősen sérülékeny, szánalmas alak, akit óvni kell a legkisebb „erőszakos” vagy „közösségellenes” látványtól is, mert megrémül vagy megbotránkozik. Hozzá kell szabni a vádemelést, s – majdan – az ítéletet is.
Hát, lehet, hogy én élek alternatív valóságban, de valahogy nehezen tudok belehelyezkedni az ügyész víziójába. Nem hiszek neki, na.
(Tudósításunkat Gulyás Márton perének elsőfokú ítéletéről itt olvashatják.)
