Belehallgattam – igaz, csak fél füllel – abba az interjúba, amit Tarlós István adott a közrádiónak, és tovább erősödött bennem a meggyőződés, hogy Tarlós nem annyira a szavak, mint a számok embere.
De nem is az elképzeléseké, a terveké, a „vízióké”. Az a szerepe (nem mondom, hogy azt játssza, mert minden bizonnyal nem okoz neki semmi erőfeszítést – ez fakad belőle, ez a lényege), hogy tárgyszerű, végrehajtó habitusú mérnökember legyen, afféle megbízható és joviális mester, aki számolgat, megtervez, technikai részletekkel bíbelődik; nem érdekli holmi politika, kampányolás, vita és szócséplés. Minden mérhető, kiszámolható és tervezhető. Az ember már-már maga előtt látja a megszólalót fül mögé dugott ceruzacsonkkal, logarléc a köpeny zsebében, subler a kézben.
| ||
Az interjúban csak úgy röpködtek ezért a számok, a metrókocsiktól a fejlesztésekre szánt milliárdokig, és a tervdokumentáció ezer oldalaiig. El is bódul a hallgató, nemigen követi, csak azt érzékeli, hogy itt nagy szabás van, és tervek, átgondolás és bíbelődés, hagyjuk csak mindezt a szakemberre. Aztán egy ponton mégis sikerül kicsikarni a higgadt mérnökből a politikusi állásfoglalást, hogy tudniillik mit is gondol az ellenfeléről. A főváros programja, fejtegeti Tarlós, 130 oldalas tanulmány volt, nem hiszi – mondja –, hogy két hét alatt össze lehetne hozni ilyet.
Álljunk csak meg.
Először is, hogy a fenébe ne lehetne. A számok bűvöletében élő városvezető úgy látszik, nem tudja, hogy 130 oldalt bármiről simán össze lehet hozni két hét alatt. Jól meg kell fizetni, és amúgy sem egy ember dolga. Tíz oldalt naponta? Mondjuk, három embernek? Bármikor.
Másodszor, 130 oldal nem olyan sok, amikor egy majdnem kétmilliós világvárosról van szó. Vagy éppen túl sok – lehetne tíz lap is, ha az olyan. 130 lapon rengeteget lehet fecsegni, és tíz lapban lehet nagyon tömören, a lényegre szorítkozva fogalmazni. Vagyis: tökmindegy, hogy 13, 130 vagy 1300 – az csak a „tanulmányok” bűvöletében élő csinovnyikokat érdekli, hogy elegáns barna műbőr kötésben, dombornyomásos címlappal elhelyezhesse a városháza stratégiai pontjain (és akkor persze 13 lap kicsit snassz). (A „tanulmány” szót itt abban az új, sajátos jelentésben használom, ami a busásan megfizetett, hasznavehetetlen – és soha elő nem vett –, elsősorban hivatalos kifizetés célját szolgáló szöveges dokumentumot fedi.) Igen jelentős dolgokat lehet tíz lapba sűríteni, vagy akár egybe is.
Harmadszor, én ugyan sosem olvastam városházi programokat (nem is tervezem a hátralevő időben), de nemigen hiszem, hogy ezen múlik az, ami valójában történik – részint azért nem, mert nem a főpolgármester vezeti a várost, hanem ő egy testület élén áll, annak a szolgája, a közösen kialakított döntéseket kell levezényelnie; részint mert egy efféle program szükségképpen elnagyolt, homályos célokat tűzhet ki („élhető” város, „felszámolni a”, „visszatérni a”, „fejleszteni a”, „rendbe tenni a” és így tovább), ahol a lényeg mindig éppen az, hogy hogyan és miből. Akár jobb-, akár baloldali programról van szó. Persze, legyen ilyen, kell is ilyen, de azért nagy jelentőséget nem szabadna tulajdonítani neki. Már csak azért sem, mert drámai különbségeket nem tudok elképzelni közöttük.
