„Távolban egy fehér vitorla”

  • Kálmán C. György
  • 2012. május 18.

Első változat

Nyilván van olyan lelkiállapot, amikor valaki úgy érzi: neki – becsületének, elveinek, respektusának – már annyi, most már akármit mondhat vagy tehet; és mondja (teszi), ami a szívén fekszik (vagy amit sose gondolt komolyan, de most éppen ezt kell mondania); mondja (teszi) a legvadabb hülyeségeket, a legcinikusabb vagy legaljasabb szóvirágokat. Úgyis mindegy már. Gyerekei felnőttek, unokáit ettől még vígan lovagoltathatja a térdén, csak kihúzza a hátralevő időt.

Így lehet valahogy Pokorni Zoltán is, aki – mint egy kiváló elemzés emlékeztet – ekként nyilatkozott az iskolaőrségről: „Hát Nyilas Misit is az iskolaszolga zárta karcerbe, és még meg is fenyítette. Hát mi van abban?” 

Nem, szó sincs arról, hogy a volt történelemtanár érzéketlen vagy gonosz volna; csakis a legtisztább, legnemesebb konzervativizmus és hagyománytisztelet lehet ez. Minden nemzedéknek kötelessége, hogy saját tapasztalatait átörökítse a következő generációkra, beavassa az ifjabbakat saját traumáinak és örömeinek eredetébe, tegye számukra is átélhetővé mindazt, amit régebbi korok őrá testáltak. (Ahogyan már megírtam: ezt a magatartást példázzák az efféle mondatok: „Nekem bezzeg hajnalban kellett kelnem, szíjjal vert a mester, ha elrontottam a munkadarabot.” „Udvart kellett söpörnöm, kilincset szidoloznom, ha hírét vettük, hogy jön a tanácselnök.” „Három műszakban dolgoztam, tönkrementek az ízületeim, mégse panaszkodtam.” „Engem is vert a fater, mégis ember lett belőlem.”)

Nekem például kötelező volt elolvasni Katajev Távolban egy fehér vitorla című regényét, általános iskolában. Már nem emlékszem, tényleg elolvastam-e (ha igen, semmiféle nyomot nem hagyott bennem), de fel tudom idézni az irodalomórák kínos, izzadt, őrületesen lassan telő perceit, ami felért Nyilas Misi karcerével; teljesen érthető, ha az a nemzedék, amelyik ezt átélte, nem nyugodhat, ha nem ismételteti meg ezt az embert formáló tapasztalatot – például Wass Albert révén – az ifjú, felnövekvő generációval. A történelem folytonosságát teremti így meg, sajátos emlékezetkultúrát, az ember esztétikai nevelésének segítségével. Minden magyar ember tapasztalja meg a karcer-, Katajev-, iskolaőr-, Wass-élményt. Embert faragunk belőle.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.