A közelmúlt néhány meghökkentő szófordulata egyszerűen magyarázható – „szereplők” és „cselekedetek” egy-egy zárt halmazából dolgozik a kormány kommunikációja, ezek ebből adódnak.
Sokan, sok mindennel kapcsolatban azon töprengenek, hogy – egyszer, majd – mit kell tenni azzal, amit ez a rendszer itthagyott. Bizonyos esetekre van megoldásom.
Balog Zoltán szeretné, ha az iskolákban mindennap volna ének; a főváros pedig befogadópontokat alakít ki a menekülők számára. Csupa jó hír, csupa nemes elgondolás. De hát bizalom, az nincs.
A miniszterelnök állítólag kérdőre vonta L. Simon Lászlót a barackmagügy (vagy a nyilatkozata?) miatt. De kit érdekel, hogy mit szól L. Simon ügyeihez a miniszterelnök?
Gulyás Gergely Tusnádfürdőn azt állította, hogy a baloldal felelős az ország rossz megítéléséért. Igaza lehet – van még mit tennie a kormánynak az ellenzék ráncba szedésére.
Az állam mintha mindig pontosan tudná, hogy az emberek mit akarnak, mit terveznek, mire vágynak – és igyekszik is tudomásunkra hozni, hogy ő ezzel tisztában van.
Persze, őrületes baromság, hogy Mocsai Lajos edzőt a Debreceni Egyetem (a bölcsészettudomány!) díszdoktorává akarja avatni. De emögött az egyetemi tudományos és adminisztratív rendszer zűrjei is ott vannak (meg persze a politika).
Az oktatás nem (vagy nem csak) annyiban fontos a kormányzatnak, amennyiben az óvodáktól az egyetemekig minden szinten szorongatja és ellehetetleníti – mély, zsigeri ellenszenv él benne. Végül is érthető.