Váci Mihály szegény tanyasi tanítóból lett egy csapásra ünnepelt, díjakkal elhalmozott költő, országgyűlési képviselő – írjuk róla portrécikkünkben. Akác a forgószélben című nevezetes 56-os versét nem citálnánk ide, ellenben az Akác már címében is csak a lényegre szorítkozik, és kiemeli az akácfa értékteremtő erejét és ragaszkodását a jó magyar földhöz. Íme:
Sivár vidék hűséges fája
A menekülő porszemek
elé veti magát, megállva
elfolyó barázdák felett.
Körötte a silány homok
minden egy szellő-rezdülésre
omlik, változik, – ő konok
haragvással markol a mélybe!
Dűlők végén áll, pásztorolva
nyugtalan halmok nyájait,
s gyökereit összekulcsolva
a sziknek, lenn, imádkozik.
A gerléket susogva hívja
– ne maradjon néma a táj.
Lomblelkét virágfürtbe nyitja,
hogy édesebb legyen a nyár.
De tövissel karmol a szélnek,
Szürcsölő ég arcába vág;
Rostjai közt a görcsök érnek,
mint golyóban a robbanás.
Árok iszapját, mocsár könnyét
millió ajkkal ízleli,
s a sót, miben a szik-göröngy ég,
szikkadva mézzé érleli.
Ahova hullt, azt a világot
összemarkolja odalent,
s széthulló rögökből virágot,
értelmet és rendet teremt.
Ábrahám Pál ábrándos, fájdalmasan békebeli dalában azonban már egyetemes jelentőségre tesznek szert a Lila akácok. Szívünk legmélyéről üzenjünk Brüsszelnek: „Mit ér a rongyos világ, ha nem szeret?” (És hogy a lilaakác nem akác? Az csak egy balliberális vélemény, amivel mi nem értünk egyet!)
