Székben ülős fotót osztott meg Facebook-oldalán Tereskova Nagy Kriszta x-T, ezzel a szöveggel:
„Nem megyek el szavazni”
A posztból nem igazán derül ki, hogy mi volt ezzel a művésznő célja, ténymegállapítás vagy provokáció, másokat ugyanis nem buzdít távolmaradásra. A kommentelők egy része természetesen felháborodott a gesztuson, míg mások megértőbbnek bizonyultak. Mindenesetre ezt az egészet az a kommentelő foglalta össze a legjobban, aki ezt írta: „Baszod Kriszta, nem vagy elég zsivány.”
A bukott fideszes politikus könyvét Schmidt Mária alapítványa dobja piacra.
Olyan képviselőjelöltet nevez alkalmatlannak, aki végül nem is jutott be az Európai Parlamentbe.
A Védelmi Beszerzési Ügynökség érthető módon nem verte nagydobra az ügyet.
Magyar egy újabb közvéleménykutatás szerint is előzi Orbánt.
Marine Le Pen szabálytalanul használta fel az európai parlamenti pénzeket.
Gyakorlatilag másodpercre ugyanakkor járunk Németország történelmében, mint a Good bye, Lenin! hősei. Az ország még két részben van, de a fal már ledőlt, a tegnap még oly zord határőrök már csak az üstöküket vakargatják, s nézik, hogyan suhannak el a Barkasok.
Tradíció és haladás – a művészetektől a politikáig évszázadok óta ez a kettő harcol egymással, miközben a békésebb időszakokban jinként és jangként egészíthetik ki a másikat.
Ha van olyan zenei páncélszekrény, amelybe az ember szívesen belekukkantana, az Prince-é, de a The Cure széfjében is bőven van félretett anyag.
Irtó hangosan, ajtócsapkodással és kiabálással kezdődik a Budaörsi Latinovits Színházban tíz éve színpadra állított, most pedig a Vígszínházra hangszerelt Liliomfi-előadás. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, és Szigligeti Ede nyomán Vecsei H. Miklós írta a szövegkönyvet és a dalszövegeket.
Kiszámíthatatlan az algoritmus útja – vagy talán nem is az, hisz’ ez a lényege. De még ha azt hisszük, értünk is hozzá, akkor is érhetnek ilyen-olyan meglepetések a mi kis digitalizált világunkban.
A szülővé váló női művészek munkásságába rendszerint valamilyen módon beépül az anyaság témája. Ezt a műkritikusok és a kollégák rendszerint egyfajta kitérőnek tekintik, ami után a művész visszatérhet az „igazi” művészethez.
Hosszú, kissé modoros, de messze nem haszontalan utószó kíséretében jelent meg a hazánkban is elképesztően népszerű izlandi író verseskötete.
