Nem lehet eléggé megbecsülni. Vegyük például az átlagembert, aki nézi a híradásokat a televízióban: szinte mindennap lát tüntetéseket Európa-szerte, Görögországtól Spanyolországon át Franciaországig, vagy éppen Romániában. A megszorítások miatt dühös tömegek csapnak össze rohamrendőrökkel, emberek sérülnek meg, száll a könnygáz füstje, betörnek a kirakatok, borulnak a kukásedények, kigyulladnak a parkoló autók.
Az átlagember (én) rémüldözik, szörnyülködik, nem tudja, kinek van igaza, de egyet azért biztosan tud, nem szeretné, ha Magyarországon ilyesmikre kerülne sor. Nem csak azért, mert normális emberként irtózik az erőszaktól, a rombolástól és mindenekfelett értékeli a biztonságot, de azért is, mert tudja: a felborulófélben lévő társadalmi béke továbblöki az érintett országok gazdaságát lefelé a lejtőn; menekül a tőke, csökken a termelés, nagyobb a munkanélküliség, kisebb a költségvetési bevétel, újabb megszorításokra van szükség az egyensúly helyreállításához, ami újabb tüntetésekhez vezet. És ebből az ördögi körből nagyon nehéz a kilábalás.
A Fidesz-kormány kormányzása egyik nagy eredményének tartja a társadalmi béke megőrzését, és ezt bizony nem is lehet elvitatni tőle. Jól látható, hogy a kormány tudatosan törekszik a lakosságot közvetlenül érintő terhek minimalizálására, így aztán – mert a pénzeket valahonnan be kell szedni – a gazdaság többi szereplőit sarcolja meg (l. a nyugdíjpénztári vagyon einstandolása, a különadók, a végtörlesztés és még sok-sok, a piacgazdasági normákat súlyosan sértő rendelkezést). Az érvelés mindig ugyanaz, ezekre azért van szükség, hogy meg lehessen kímélni a lakosságot, és meg lehessen őrizni a társadalmi békét. Persze ez nem kevés demagógiával párosul – az érintettek bűnösök a nehézségek létrejöttében, vagy amúgy is nagyon gazdagok, megengedhetik maguknak – ami tovább rombolja a magyar társadalom amúgy sem sziklaszilárd értékrendjét a kapitalista piacgazdaság elfogadását illetően, ami önmagában is probléma, de most ezt tegyük félre.
Ingyenebéd ugyanis nincs; a társadalmi béke megőrzéséért nagy árat fizetünk. Nem csak arról van szó, hogy az érintett vállalatok ahol és amikor tudják, továbbhárítják a lakosságra a rájuk kivetett terheket, de ami ennél is fontosabb, nem ruháznak be, nem bővítik tevékenységüket, nem javítják a minőségét, nem teremtenek új munkahelyeket. És ha ők nem – a legnagyobbak –, mások, a kisebbek sem, így aztán a gazdaságon általános paralízis uralkodik el, amit recessziónak nevezünk. Nincs pénz semmire – kultúrára, oktatásra egészségügyre, de még sportra sem (feltéve, hogy nem a fociról van szó). Az ország lassan elszegényedik, elszürkül. Még a tehetősek is vesztenek, ha vagyonuk az országban van – hiszen egy leértékelődő országban minden vagyontárgy (üzlet, ingatlan) leértékelődik.
Úgy tűnik tehát, mintha csapdahelyzetben lennénk, amiből nincs kiút: vagy a kormány „unortodox” gazdaságpolitikája, ami megfojtja a gazdasági növekedést, viszont a jelek szerint megőrzi a társadalmi békét, vagy az „ortodox” megszorítások, amelyek felborítják a társadalmi békét, és így szintén recesszióhoz vezetnek.
Ám ennek nem feltétlenül kell így lennie. A kulcs, ha nehéz is megtalálni, a hitelesség és a szakértelem együttesében, vagy nevezzük másként, az államférfiúi kvalitásokban keresendő. A Fidesz-kormány és feje óriási bizalmi tőkével és politikai felhatalmazással került hatalomra. Neki elhitte volna a lakosság, vagy legalábbis annak legnagyobb része, hogy van értelme az áldozatnak, mert – belátható időn belül – a dolgok jobbra fordulnak. Egy ekkora felhatalmazással a kormány képes lett volna a társadalmi békét megőrizve szakszerűen konszolidálni a gazdaságot és az államháztartást, végrehajtani azokat az átalakításokat, amelyek, bár fájdalmasak a társadalom egyes csoportjai számára, de megnyitják az utat a válságból történő kilábalás előtt. Ehhez azonban államférfiakra és nem politikusokra, pláne nem hatalomtechnikusokra lenne (lett volna) szükség.
Ám ők nem nekünk jutottak, így a lakosságnak gyorsan – sokadszorra – csalódnia kellett. Szakszerűség helyett egy zavaros ideológiára épülő kusza és kapkodó gazdaságpolitikát kapott, állandósuló improvizációkat, kommunikációs csavarokat (lásd IMF-tárgyalások), a folyamatos háborúzást a külvilággal, nagyhangú bejelentéseket, majd a sorozatos visszakozásokat. És persze tündérmeséket, piros pöttyöket a babák popsiján és még „számtalan szebbnél szebb gondolatot”, amiről sokan sokféleképpen (köztük e sorok írója is) írtak például ezeken a hasábokon is. Lehet-e csodálkozni, hogy a lakosság hite a kormány szakértelmében és hitelességében villámgyorsan elpárolgott?
Maradt hál’ istennek legalább a társadalmi béke. Azért az ember szeretné azzal biztatni magát, hogy ez a viszonylagos nyugalom a bölcsesség és nem az apátia jele, és hogy a magyar társadalom akar és tud is ítéletet mondani, amikor erre demokratikus eszközökkel lehetősége nyílik.
