Rule of law vagy rule by law. Nagyon nem mindegy.
Nézem a reggeli beszélgetős műsort; a műsorvezető hölgy arról próbálja meggyőzni az igazságügyi államtitkárt, hogy a kormány a multikat diszkrimináló törvényeket hoz néhány, a kormányhoz közelálló belföldi szereplő érdekében. Az amúgy jogvégzett államtitkár indignálódva tiltakozik: a törvény mindenkire nézve kötelező, akire az adott feltételek vonatkoznak: a multikra vonatkoznak, az érintett szereplőkre nem, mi itt a gond? Szomorú, hogy az amúgy többnyire jól felkészült műsorvezető adós maradt a válasszal.
Ez az írás arról szól, hogy „mi itt a gond”.
Először azonban nézzünk még más példákat, kezdve a legfrissebbel!
Orbán Viktor miniszterelnök válaszul az Alkotmánybíróság határozatára, amely megsemmisítette a hajléktalanokat a közterületekről kitiltó törvényt, közölte, ha kell, módosítják az alaptörvényt, és ezzel a kérdés kikerül az AB joghatósága alól. De ez csak az utolsó eset egy hosszú sorban, amely jóformán azon a napon kezdődött, amikor a Fidesz átvette a kormányrudat:
Az érvényben lévő jogszabályok szerint 70 éves kor felett nem lehet nagykövetet kinevezni: ám a kormány jelöltje a washingtoni nagyköveti posztra a sok érdemet szerzett Szapáry György, egykori MNB-alelnök akkortájt történetesen 72 éves volt. Nosza, változtassuk meg a szóban forgó jogszabályt, amely immáron felemeli a korhatárt.
Vagy nem lehet pénzintézeti vezető, akinek nincs szakirányú felsőfokú végzettsége. Az MFB kiszemelt vezérigazgató-helyettesének, az azóta miniszterré avanzsált Németh Lászlónénak történetesen nem volt. Gond egy szál se, eltöröljük a rendelkezés idevonatkozó passzusát.
Törvényt hozunk, amely 98 százalékos adóval sújtja a végkielégítéseket az állami szférában, ám hirtelen rájövünk arra, hogy ez valamelyik hívünket is érinti, sebaj, egy képviselői indítvánnyal olyan időbeli korlátot iktatunk a törvénybe, amely épp csókos barátunkat, a PSZÁF régi-új elnökét, Szász Károlyt mentesíti a különadó megfizetése alól.
Vagy, hogy ezeknél fajsúlyosabb példát mondjunk: nem akarjuk, hogy az Alkotmánybíróság foglalkozzon adózási ügyekkel, hajrá, megváltoztatjuk az alkotmányt (alaptörvényt, ha így jobban tetszik), úgy, hogy az elveszi ezt a lehetőséget az Alkotmánybíróságtól. Meg akarunk szabadulni pár száz bírótól, mert nem szeretjük őket, elküldjük őket nyugdíjba, s mert tudjuk, hogy ez normál törvényi úton védhetetlen lesz, hoppá, beteszünk egy ilyen értelmű rendelkezést az alkotmányba (ezúttal az átmeneti rendelkezések közé). Külön pech, hogy a törvény így is védhetetlen maradt.
Ezen intézkedések mindegyike, de legalábbis a többsége, formális értelemben támadhatatlan, hiszen a kormány, illetve a parlamenti többség az alkotmányban előírt utat betartva hozott sarkalatos törvényt, egyszerű törvényt vagy kormányrendeletet, mikor melyikre volt szükség. Ám eközben éppen annak a nagybetűs törvénynek a szellemét sértették meg, amely a demokratikus társadalmak alapját jelenti, és amit összességében jogállamiságnak nevezünk. Nem csak arról van szó, hogy az ilyen törvény létrehozza azokat az intézményeket, amelyek meggátolják a hatalom önkényes gyakorlását, ugyanennyire fontos az is, hogy a hatalom birtokosai képesek legyenek az önkorlátozásra, azaz ne tegyenek olyat, ami a törvény szellemével ellentétes, még akkor sem, ha az intézményi korlátok – történetesen a kétharmad okán – nem működnek.
Ezt jelenti, jelentené a jog uralma (rule of law). A fenti esetek és még sok más, amelyeket a hely hiánya nem enged felsorolni, azonban nem a jog uralmára példák, hanem éppen ellenkezőleg, a joggal mint eszközzel történő visszaélésre (rule by law).
A mostani kormányban sok a jogász, ideértve magát a kormányfőt is. Nem lehet kétséges, hogy egyetemi éveik alatt tanulták, némelyek utána még oktatták is a jogállamiság lényegét, a rule of law és a rule by law közötti különbséget. Ismerik is, tudják is, de ez nem jelent sokat, legfeljebb csak annyit, hogy esetenként ügyesebb konstrukciókat eszelnek ki, rafináltabban bujkálnak a paragrafusok között.
Ügyes, mondhatnánk a viccbeli Kohn bácsival, hiszen látjuk, hogy az ügyeskedés, a bűvészkedés a joggal korántsem eredménytelen, sem bel-, sem külföldön.
Ám az ember nem akarja elhinni, hogy tartós lehet az a kormányzás, amely lassan, de biztosan kitolja hazánkat Európából Kelet felé, amely így a demokratikus országok közössége helyett hovatovább Fehéroroszország, Azerbajdzsán és a hozzá hasonlók között kereshet barátot és szövetségest magának. Muszáj hinni abban, hogy az ország lakossága a Nyugathoz akar tartozni, ahol a „rule of law” uralkodik, és nem a „rule by law”. Valójában ez 2014 tétje, ezért kell az ellenzéknek összefognia, hogy győzhessen a választásokon.
