Úgy tűnik, a diákok megfutamodásra kényszerítették a kormányfőt. Egy hétig tartó, hál’ istennek nem is túl heves tüntetés elég volt ahhoz, hogy a miniszterelnök felismerje, milyen óriási politikai veszteség fenyegeti őt és pártját. Legendás politikai érzéke ezúttal sem hagyta cserben, és – igaz, az arcát mentendő valamilyen bizarr romkocsmás találkozó közbeiktatásával – teljes visszavonulót fújt, és kiadta a parancsot az irányváltásra. A fegyelmezett apparátus – no korántsem csak a köztisztviselők –, de elsősorban a témáért felelős miniszter és államtitkára meg mint két Duracell nyuszi, egyetlen pillanatnyi megingás nélkül immáron az új irányba menetel, rendíthetetlenül.
A közvéleményben ki-ki saját szájíze szerint interpretálja az eseményeket; van aki egy opportunista politikus megfutamodásáról beszél, van aki okos politikust lát, aki képes akár a szakpolitikusok hibáját is kijavítani, megint mások egy nagy államférfi bölcsességének megnyilvánulásáról beszélnek. Az egyik mértékadó fórum a miniszterelnököt a kádárista örökség letéteményesének nevezve, hátborzongató jelzővel illette azt a színjátékot, ami a tandíj körül kibontakozik. Egyetértek a jelzővel, bár az én hátam más miatt (is) borzong.
Arra gondolok, hogy ami történt – egy szűk körben, az érdekeltek bevonása nélkül kialakított koncepció és a nyomában meghozott döntés az érdekeltek ellenállásán megbukott – az a kivétel és nem a szabály. Az oktatásügy természetesen nagyon fontos dolog, és ugyancsak nagyon jó, hogy a diákok és szövetségeseik jó érdekérvényesítőnek bizonyulnak. Ám az elmúlt két évben az oktatásnál nem kevésbé fontos területeken – közjog, média, választások, visszamenőleges törvénykezés, a politikai kisebbség jogai, egészségügyi, közigazgatási reformok – százával születtek hasonló módon előkészített és meghozott döntések, amelyek „csont nélkül” átmentek, pusztán csak azért, mert nem volt, aki ellenálljon. Ettől azonban még azok a döntések nem kevésbé elhibázottak, nem kevésbé antidemokratikusak, nem kevesebb kárt okoznak, mint a tandíjjal és a keretszámokkal kapcsolatosak, amelyeket, úgy tűnik, most sikerült megbuktatni. E döntéseknek nem csak az a közös jellemzője, hogy egy hamis és korszerűtlen értékrend alapján születtek, de az is, hogy döntéselméleti-változáskezelési szempontból is hibásak; az előkészítés, az érdekeltek bevonása, a hatástanulmányok készítése, a tesztelések a kis létszámú sokaságon (pilot), a fokozatos bevezetés a különösen nagy horderejű változások esetében, a felkészüléshez biztosítandó türelmi idő mind olyan technikai elemek, amelyek nélkül a döntések sokkal nagyobb valószínűséggel eredményeznek kudarcot, mint sikert. Ezt az igazságot a mai Magyarország szinte minden működési területén megmutatkozó káosz szépen visszaigazolja.
Visszatérve a tandíjakhoz: a diákok sikereinek örülni kell. Ám ez az öröm nem feledtetheti velünk azt, hogy a diákok annak idején ugyanilyen vehemensen felléptek a szocialista-szabaddemokrata kormánynak az érintettek számára nagyságrendekkel kevésbé terhes és a társadalmi igazságosság szempontjait sokkal inkább szem előtt tartó törekvései ellen. A diákok vezetőinek egyike-másika ma már nyilván tudja, hogy a magyar társadalom nagy részéhez hasonlóan ők is eszközök, bábuk voltak a hatalomra törő Orbán Viktor és pártjának kezében. Talán tanultak belőle, és talán ma már azt is elfogadják, hogy a magyar gazdaság jelenlegi fejlettsége mellett muszáj, hogy a diákok valamilyen mértékben hozzájáruljanak képzésük költségeihez. Nevezhetjük ezt hozzájárulásnak, nevezhetjük copayment-nek de a legegyszerűbb, ha tandíjnak nevezzük, már ha nem félünk a szómágiától.
Azt meg az ember persze tudja és el is fogadja, hogy a zsebre menő dolgok tudnak a legjobban fájni, kiváltképp válság idején. Ám minden diáknak és az egész társadalomnak meg kéne értenie, hogy „nem csak kenyéren él az ember”, vagy más szavakkal: az elveszett jogállamiságért és a demokráciáért ugyanúgy érdemes és kell is tüntetni, mint a színvonalas és méltányos anyagi feltételek mellett nyújtott oktatásért.
