Akkor most örülnünk kell? – A sikeres devizakötvény-kibocsátásról

Felcsuti Péter

Istenem, mit kaptak annak idején a korábbi kormányok az ellenzéküktől és annak közgazdászaitól, hogy százmilliárdokat tömnek a külföldi spekulánsok zsebébe!

Két év után először jelentkezett devizakötvény-kibocsátással a magyar állam, amely a hírek szerint nagy sikerrel zárult – a kötvényt a befektetők többszörösen túljegyezték, ezért minden bizonnyal az eredetileg elképzelthez képest némi árcsökkentésre is lehetőség lesz. Akkor most örülünk? Igen, örülünk, még akkor is, ha örömünkbe kevéske csodálkozás és sok aggodalom vegyül.

Örülünk, mert a legfontosabb, hogy a magyar állam idén is minden bizonnyal fizetőképes marad, ami feltétlenül jó hír a lakosságnak és a vállalatoknak is. Amúgy nagyon jó hír ez a többnyire külföldi befektetőknek is, akik a magas kockázatot vállalva már eddig is nagy hasznot könyvelhettek el a magas hozamú magyar állampapírokon. (Istenem, mit kaptak annak idején a korábbi kormányok ellenzéküktől és annak közgazdászaitól, hogy százmilliárdokat tömnek a külföldi spekulánsok zsebébe!)

Egy évvel ezelőtt erre sokan nem esküdtek volna meg. Emlékszünk: az eurózóna válsága tetőzött, és ez, párosulva a magyar gazdaságpolitika bakugrásaival, komoly bizalmi válságot indított el az ország és a forint ellen. Jelen sorok írója is nagyon aggódott, bár összességében egy államcsőd lehetőségét nagyon alacsonynak tartottam. 2011 tavaszán másodmagammal írtam először arról, hogy a költségvetés rendbetétele végül is bőven a kormány lehetőségein belül van – adót emelni, kiadást csökkenteni viszonylag egyszerű dolog. Azt feltételeztük a kormányról, hogy egy pénzügyi válsággal szembesülve inkább ezeket a lépéseket teszi meg, és még a gyűlölt IMF segítségét is inkább kéri, mint hogy a lényegében abszolút rossznak tekinthető államcsődöt válassza. A sokkal nehezebb ügy, a gazdaság beindítása viszont ezekkel az eszközökkel nem lehetséges, épp ellenkezőleg, csak tartós lecsúszást eredményezhet.

Valóban ez történt (vagy majdnem ez: az IMF-et továbbra sem vesszük igénybe), és még a szerencse is a kormány kezére játszott. Az elmúlt év nyara óta a nagy nyugati központi bankok – elsősorban az amerikai és az európai – példa nélkül álló pézmennyiséggel árasztották el a világot. Ennek nyomán óriási hozamvadászat indult el; a pénztulajdonosok kockázatérzékenységüket sutba vágva igyekeznek magas hozamú befektetési lehetőségeket felkutatni. A magyar állampapírok kiválóan megfeleltek erre a célra. Az ÁKK – híven követve a kormány intencióit – nagyvonalúan megfizette a piac által elvárt árat, és így aztán épp elég pénzt spájzolt be, hogy az állam fizetőképessége felől senkinek ne lehessen kétsége. Az óriási piaci likviditás és a költségvetési egyensúly helyreállítása az abszolút hozam- és kockázati (CDS) szinteket is csökkentette, így legfeljebb relatíve fizettünk sokat (például egy IMF-hitelhez képest), abszolút értelemben valószínűleg nem.

Ám a bóvli bóvli marad. A mostani kibocsátásra durván 350 bázispontos kockázati felár (azaz 3,5 százalék) mellett kerül sor, ami nagyjából duplája a lengyel szintnek, és háromszorosa a szlovákénak. Ezért csodálkozunk egy kicsit amúgy többnyire visszafogott külügyminiszterünk lelkendezésén, aki szerint a kibocsátás ténye a hitelminősítőket cáfolja (mármint a bennünket bóvliba vágó hitelminősítőket.) Erről természetesen szó sincs, a kibocsátás mindössze azt bizonyítja, hogy a nagy pénzbőség következtében a piac étvágya megnőtt a magas hozamú befektetések, azaz a bóvli iránt, és mi kiváló bóvli vagyunk. Eddig az öröm.

És ezen a ponton kell hangot adnunk aggodalmunknak: hogyan fogunk kikerülni a bóvliból, vagy pontosabban hogyan lesz Magyarországon növekedés, aminek az eredményeképpen a költségvetési egyensúly fenntarthatóvá válik, és a piac alacsonyabb árak mellett is hajlandó lesz finanszírozni bennünket?

Nos, aggodalmunkkal nem vagyunk egyedül. Például a kormánnyal rokonszenvező közgazdászok közül három is bírálta az elmúlt napokban a kormány gazdaságpolitikáját, a legerőteljesebben éppen a volt jegybankelnök, aki egy konferencián bírálatával jóval messzebb ment, mint az IMF ugyancsak jelen lévő képviselője.

Azért a felismerés, úgy tűnik, már megszületett; a kormányfő a rá jellemző színes szóhasználattal a bicikli szaladásáról beszélve a gazdasági növekedést nevezte kormánya teljesítményében az egyetlen (sic!) gyenge pontnak. Ám megnyugtatta hallgatóit, hogy ezt a kis hiányosságot hamarosan ki fogják küszöbölni, hiszen a növekedési fordulat szerinte (és örök optimista gazdasági minisztere szerint) már idén elkezdődik.

Hát nem tudom. Én attól tartok, a pesszimistáknak lesz igazuk, és Magyarország stagnálása mindaddig nem ér véget, amíg nem kerül sor (gazdaság)politikai irányváltásra. És akkor is csak nagyon lassan, nagyon sok vért izzadva...

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.