Két év után először jelentkezett devizakötvény-kibocsátással a magyar állam, amely a hírek szerint nagy sikerrel zárult – a kötvényt a befektetők többszörösen túljegyezték, ezért minden bizonnyal az eredetileg elképzelthez képest némi árcsökkentésre is lehetőség lesz. Akkor most örülünk? Igen, örülünk, még akkor is, ha örömünkbe kevéske csodálkozás és sok aggodalom vegyül.
Örülünk, mert a legfontosabb, hogy a magyar állam idén is minden bizonnyal fizetőképes marad, ami feltétlenül jó hír a lakosságnak és a vállalatoknak is. Amúgy nagyon jó hír ez a többnyire külföldi befektetőknek is, akik a magas kockázatot vállalva már eddig is nagy hasznot könyvelhettek el a magas hozamú magyar állampapírokon. (Istenem, mit kaptak annak idején a korábbi kormányok ellenzéküktől és annak közgazdászaitól, hogy százmilliárdokat tömnek a külföldi spekulánsok zsebébe!)
Egy évvel ezelőtt erre sokan nem esküdtek volna meg. Emlékszünk: az eurózóna válsága tetőzött, és ez, párosulva a magyar gazdaságpolitika bakugrásaival, komoly bizalmi válságot indított el az ország és a forint ellen. Jelen sorok írója is nagyon aggódott, bár összességében egy államcsőd lehetőségét nagyon alacsonynak tartottam. 2011 tavaszán másodmagammal írtam először arról, hogy a költségvetés rendbetétele végül is bőven a kormány lehetőségein belül van – adót emelni, kiadást csökkenteni viszonylag egyszerű dolog. Azt feltételeztük a kormányról, hogy egy pénzügyi válsággal szembesülve inkább ezeket a lépéseket teszi meg, és még a gyűlölt IMF segítségét is inkább kéri, mint hogy a lényegében abszolút rossznak tekinthető államcsődöt válassza. A sokkal nehezebb ügy, a gazdaság beindítása viszont ezekkel az eszközökkel nem lehetséges, épp ellenkezőleg, csak tartós lecsúszást eredményezhet.
Valóban ez történt (vagy majdnem ez: az IMF-et továbbra sem vesszük igénybe), és még a szerencse is a kormány kezére játszott. Az elmúlt év nyara óta a nagy nyugati központi bankok – elsősorban az amerikai és az európai – példa nélkül álló pézmennyiséggel árasztották el a világot. Ennek nyomán óriási hozamvadászat indult el; a pénztulajdonosok kockázatérzékenységüket sutba vágva igyekeznek magas hozamú befektetési lehetőségeket felkutatni. A magyar állampapírok kiválóan megfeleltek erre a célra. Az ÁKK – híven követve a kormány intencióit – nagyvonalúan megfizette a piac által elvárt árat, és így aztán épp elég pénzt spájzolt be, hogy az állam fizetőképessége felől senkinek ne lehessen kétsége. Az óriási piaci likviditás és a költségvetési egyensúly helyreállítása az abszolút hozam- és kockázati (CDS) szinteket is csökkentette, így legfeljebb relatíve fizettünk sokat (például egy IMF-hitelhez képest), abszolút értelemben valószínűleg nem.
Ám a bóvli bóvli marad. A mostani kibocsátásra durván 350 bázispontos kockázati felár (azaz 3,5 százalék) mellett kerül sor, ami nagyjából duplája a lengyel szintnek, és háromszorosa a szlovákénak. Ezért csodálkozunk egy kicsit amúgy többnyire visszafogott külügyminiszterünk lelkendezésén, aki szerint a kibocsátás ténye a hitelminősítőket cáfolja (mármint a bennünket bóvliba vágó hitelminősítőket.) Erről természetesen szó sincs, a kibocsátás mindössze azt bizonyítja, hogy a nagy pénzbőség következtében a piac étvágya megnőtt a magas hozamú befektetések, azaz a bóvli iránt, és mi kiváló bóvli vagyunk. Eddig az öröm.
És ezen a ponton kell hangot adnunk aggodalmunknak: hogyan fogunk kikerülni a bóvliból, vagy pontosabban hogyan lesz Magyarországon növekedés, aminek az eredményeképpen a költségvetési egyensúly fenntarthatóvá válik, és a piac alacsonyabb árak mellett is hajlandó lesz finanszírozni bennünket?
Nos, aggodalmunkkal nem vagyunk egyedül. Például a kormánnyal rokonszenvező közgazdászok közül három is bírálta az elmúlt napokban a kormány gazdaságpolitikáját, a legerőteljesebben éppen a volt jegybankelnök, aki egy konferencián bírálatával jóval messzebb ment, mint az IMF ugyancsak jelen lévő képviselője.
Azért a felismerés, úgy tűnik, már megszületett; a kormányfő a rá jellemző színes szóhasználattal a bicikli szaladásáról beszélve a gazdasági növekedést nevezte kormánya teljesítményében az egyetlen (sic!) gyenge pontnak. Ám megnyugtatta hallgatóit, hogy ezt a kis hiányosságot hamarosan ki fogják küszöbölni, hiszen a növekedési fordulat szerinte (és örök optimista gazdasági minisztere szerint) már idén elkezdődik.
Hát nem tudom. Én attól tartok, a pesszimistáknak lesz igazuk, és Magyarország stagnálása mindaddig nem ér véget, amíg nem kerül sor (gazdaság)politikai irányváltásra. És akkor is csak nagyon lassan, nagyon sok vért izzadva...
