A sajtó immár többször megrágta és nagyobbrészt kiköpte a hírt, hogy az MNB és személy szerint Simor András „törvénysértést” követett el; vagyis hogy a 2008-as válságot követő időszakban a jegybank adatokat szolgáltatott az IMF-nek a legnagyobb kereskedelmi bankok devizapozícióiról (hogy mennyi és milyen összetételű devizát tartanak az országban). Csak a kevésbé tájékozottak számára: a nemzetközi szervezet több mint 20 milliárd dollár hitelt hagyott jóvá Magyarország számára a devizatartalékok feltöltésére. Ez azonban lukas hordónak bizonyult volna: az IMF beönti a pénzt, ami aztán a bankrendszeren keresztül kiömlik, ha a kereskedelmi bankok nem tartják devizapozícióikat. Ezt ellenőrizte az IMF mindaddig, amíg 2009-ben létre nem jött az ún. bécsi megállapodás, amelynek keretében a Magyarországon (és a régióban) aktív külföldi bankok formálisan is kötelezettséget vállaltak arra, hogy fenntartják ezeket a pozíciókat.
A vak is látja, hogy az egész konstrukció és minden szereplő – az IMF, a jegybank és egyébként a kereskedelmi bankrendszer is – az ország érdekeit szolgálta, és ennek során az adatszolgáltatás egy jószerével érdektelen részletkérdés volt. Ám az tény, hogy az adatszolgáltatás lebonyolításába hiba csúszott; a jegybanknak be kellett volna szereznie az érintett kereskedelmi bankok hozzájárulását, és ez elmaradt. Hogy mennyire lényegtelen apróságról beszélünk, jól szemlélteti, hogy amikor a jegybank utólag bekérte ezeket a jóváhagyó leveleket, a bankok egy hét leforgása alatt megküldték a számára.
Hiba? Igen. Lényeges hiba? Nem. Mindenki, aki dolgozott olyan szervezetben, amelyet külső és belső ellenőrök ellenőriznek (jelen sorok írója huszonkét évet dolgozott egy olyan szervezetben, amelynek volt belső ellenőre, rendszeresen kapott tulajdonosi auditot, felügyeleti auditot, jegybanki auditot, adóellenőrzést, munkaügyi ellenőrzést, eseti pénzügyminisztériumi ellenőrzést – hirtelen ezek jutnak eszembe, de lehet, hogy volt még más is) tudja, hogy nincs olyan ellenőrzési aktus, amely ne állapítana meg hibát, sőt hibákat. Ez a dolog természetéből következik, a folyamatosan változó gazdasági és szabályozói környezetben jóformán lehetetlen az üzleti és más szervezetet ilyen szempontból is naprakészen tartani. Hiba tehát van, néha nagyobb, néha kisebb. Normálisan minden audit része, hogy a feltárt hibákat osztályozza súlyosságuk (kockázatosságuk) alapján. Épeszű ember mindenesetre nem gondolhatja, hogy ebben a konkrét esetben a feltárt hiba bármennyire is érdemi kockázatot jelentene. Ezt követően pedig az auditált szervezet feladata, hogy intézkedési tervet állítson össze, amelynek alapján gondoskodik arról, hogy a feltárthoz hasonló hibák a jövőben ne fordulhassanak elő.
A kisszerű színjáték
Fotó: MTI
Egy normális országban a dolog ezen a ponton véget érne, ám a miénk sajnos nem normális ország immáron hosszú ideje; itt egyik abszurd színjáték követi a másikat. Most éppen fideszes politikusok az illetékes parlamenti bizottságból csináltak abszurd színházat, ahol álszent képpel arról hordanak össze hetet-havat, hogy milyen súlyos törvénysértést követett el a jegybank, és ez milyen nagy kockázatokat jelentett az ország számára. A helyzet tragikomikumát mutatja a bizottság jobbikos elnökének kifakadása. Az egykori ÁSZ-alelnök pontosan tisztában van azzal, hogy mennyire kisszerű színjáték felett volt kénytelen elnökölni.
Az egész cirkusz mögött meghúzódó szempontokat csak találgatni lehet: talán csak túlbuzgó Fidesz-katonák (az ÁSZ elnöke, a bizottság tagjai) magánakciója kelt önálló életre; ám az is lehet, hogy egy gondosan kitervelt kormányzati kommunikációs aktussal van dolgunk, amely a gyűlölt jegybankelnök ellen irányul, de tartalmaz egy alattomos célzást arra is, hogy az IMF már akkor is érdekelt lehetett az ország bajainak növelésében. A tippem az, hogy bármelyikről is legyen szó, két-három hónap múlva lecseng, az ÁSZ lezárja az ügyet, a rendőrség nem folytat vizsgálatot, a kormánypárti politikusok elfelejtik Simor András nevét, és csak akkor emlékeznek rá, ha „nyócévezni” támad kedvük.
Ám a kabátlopási ügy „stichje” megtapad a jegybankon, az IMF-en és mindenkin, akit a Fidesz az ellenfelének tart; a kormánypárt törzsközönsége egy újabb „gyűlöletszeánszra” gyűlhet össze; a lakosság kevésbé informált része pedig halványan és bizonytalanul arra fog emlékezni, hogy már megint valakik az ország tönkretételén mesterkedtek, de a kormány ébersége megakadályozta, hogy célt érjenek el.
Így ül tort együttesen álszentség és cinizmus.
