2012-ben a vihar elülni látszott Európában; az EKB amerikai partnerével, a Federal Reserve-vel összhangban óriási mértékű úgynevezett mennyiségi lazítást (kevésbé elegánsan fedezetlen pénzkibocsátást) hajtott végre, ami enyhítette az euróra nehezedő nyomást. A piac szereplői számára egyértelművé vált, hogy megvan a politikai akarat és a technikai képesség az euró megmentésére, így aztán az euró elleni spekuláció legalábbis egyelőre alábbhagyott. Az EKB válságkezelő akciói nem csupán az euró pozícióit erősítették, de jelentősen csökkentették a nehéz helyzetben lévő olasz, spanyol és portugál állam refinanszírozási költségeit is.
Ez természetesen nem kis dolog, hiszen valamennyi időhöz juttatta a döntéshozókat, hogy tovább birkózzanak a kör négyszögesítésével, tehát azzal, hogyan lehet egy időben stabilizálni a központi költségvetéseket és beindítani a gazdasági növekedést. Az eredmény egyelőre eléggé szegényes; 2012-ben az Európai Unió egészének és az eurózóna országainak gazdasága is a jelek szerint visszaesést szenvedett el (0,3, illetve 0,4 százalék), és bár a brüsszeli elemzők 2013-ra már növekedést várnak, a kezdeti optimista 1 százalék körüli előrejelzést már 0,1 százalék körülire csökkentették. Különösen nem javul a helyzet a foglalkoztatás körül, az unió déli országaiban egészen rémisztően magas a munkanélküliség, különösen a fiatalok körében (bőven 20 százalék feletti).
Úgy tűnik, a nyomást a döntéshozók is érzik, ezért ingerültebbek. Mario Draghi, az EKB elnöke egy héttel ezelőtt egy konferencián kifakadt, hogy az európai központi bank nem képes egészséges nemzeti költségvetéseket összeállítani, nincs jogosítványa a nemzeti bankrendszerek konszolidálására, és legfőképpen nem feladata a nemzetgazdaságok strukturális problémáinak orvoslása.
Olli Rehn of Terror
Fotó: MTI
Ennél is nagyobb vihar bontakozott ki Paul Krugman Nobel-díjas amerikai közgazdász és Olli Rehn, a brüsszeli bizottság pénzügyekért felelős biztosa között. Krugman, aki mind Amerikában, mind azon kívül következetesen fellép az általa túlzottnak és egyoldalúnak ítélt költségvetési megszorítások ellen, „rászállt” Olli Rehnre, aki szerinte ennek a nézetnek a legmarkánsabb képviselője Európában. Rehn sem maradt adós a válasszal; a közelmúltban alighanem Krugmanra is utalva diplomatikusan, de egyértelműen haszontalannak nevezte a megszorítások és a növekedés kettősségének kérdésében kibontakozott tudományos vitát. Az amerikai közgazdász erre válaszul legutóbbi blogbejegyzésében az uniós biztos tevékenységét szellemesen Rehn of Terrornak nevezte, ami szójáték a nagyon hasonlóan kiejtendő Reign of Terror, azaz dühöngő terrorként vagy terror uralmaként fordítható angol kifejezésre. Rehn oldalán aztán a vitába más uniós biztosok is bekapcsolódtak.
A legújabb fejlemény az olaszországi választások nyomán kialakult labilis belpolitikai helyzet, aminek kulcseleme Berlusconi újbóli előretörése. Ez természetesen komoly bizonytalanságot eredményez az unió, illetve az eurózóna egészében, aminek Olaszország megkerülhetetlenül fontos része.
Az olasz fejlemények legalább két szempontból tanulságosak a mi számunkra is; Berlusconi Európa-ellenes populizmusa elképesztően nagyfokú hasonlóságot mutat a mi kormányunk „szabadságharcos” kommunikációjával (emlékszünk, Orbán Viktor egykoron barátjának és példaképének nevezte Berlusconit, ami biztos nem csak a futball iránti közös rajongáson alapul), amire láthatóan az olasz választópolgárok nagyon jelentős része vevő. És ugyanerről a tőről fakad az európai politikai és gazdasági elit által megmentőként ünnepelt szakember Monti pártjának súlyos veresége, ami mutatja a szakértői válságkezelés legitimitásának korlátait a demokratikus társadalmakban. A kormányváltásra készülődő hazai ellenzéki pártoknak mindenesetre komoly leckét kell hogy jelentsenek az olasz választások. Populizmussal talán le lehet váltani a mostani kormányt, de azzal semmi sem lesz megoldva. Sőt a szakértelem sem elég, politikai és emberi hitelesség nélkül biztosan nem lehet sikeresen kormányozni, az országot a válságból kivezetni.
