A gazdasági válság kezelésének esélye

Felcsuti Péter

Előző bejegyzésemben arról írtam, hogy milyen paradox helyzeteket eredményezhet egy vállalat életében a válság. Kiszámíthatatlan buktatókat azonban ennél nagyobb léptékű gazdasági válságok is tartogatnak, mint ezt most egész Európa megtapasztalhatja.

Általában a hitelezők triviális elvárása, hogy – a válságkezelés hitelességét megteremtendő – az állam magán kezdje a takarékoskodást. Ez jól hangzik, de a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gazdaság egyik legnagyobb szereplője, amely munkáltató, beruházó és fogyasztó egy személyben, csökkenti aktivitását. Az állam visszahúzódása pedig láncreakció-szerűen fut végig az egész gazdaságon, amit negatív multiplikátorhatásnak neveznek, azaz az állam egységnyi visszahúzódása (kiadáscsökkentése) egynél nagyobb mértékű teljesítménycsökkenéssel jár a gazdaság egészében. Ha pedig a gazdaság teljesítménye csökken, akkor egyebek mellett az állami adóbevételek is csökkennek – ez az államot újabb takarékossági fordulóra kényszeríti, ami aztán a teljesítménycsökkenés újabb hullámát indíthatja el a gazdaságban.
Úgy tűnik ezért, hogy a fordítottja lenne logikus; az állam ne húzódjon össze, hanem költekezzen, és ezzel ne negatív, hanem pozitív multiplikátorhatást indítson el a gazdaságban. Más szavakkal: az állam által a gazdaságba pumpált többlet-vásárlóerő segítségével a gazdaság mintegy nője ki a válságot, ami aztán a többlet-adóbevételek révén idővel az állam által vállalt adósság csökkentését is lehetővé teszi. Ez volt Keynes alapvető gondolata, amit az 1929–33-as válság kezelésére ajánlott, és ami azóta a gazdaságpolitikai modellek egyik meghatározó – bár igencsak vitatott – eszközévé vált.

Mi a baj a keynesi gondolattal? Nos, Keynes elgondolása két előfeltétel esetén igaz; az első, hogy lennie kell olyan hitelezőnek, aki a normálison túl finanszírozza az állam többletköltekezését. Az amerikaihoz hasonló nagy és zárt gazdaságokban, amelynek a valutája ráadásul kulcsszerepet játszik a világkereskedelemben, illetve a globális pénzügyi rendszerben, ez a feltétel többé-kevésbé fennáll. A hitelezők általában szívesen vásárolnak amerikai állampapírokat, illetve maga az amerikai jegybank is képes a másodpiacon állampapírt vásárolva többletpénzt juttatni a bankrendszeren keresztül a gazdaságba.


A második feltétel, ami természetesen összefügg az elsővel, hogy a gazdaság szereplőinek bizalma belátható időn belül térjen vissza, azaz a vállalatok válaszul a többletkereslet megjelenésére, bővítsék termelésüket, a lakosság pedig a fogyasztását. Tudnunk kell, hogy minden válság a bizalom elpárolgása miatt robban ki és a bizalom visszatértével ér véget. Ha tehát az állami túlköltekezés nyomán megjelenő többletkereslet eredményeképpen a bizalom visszatér, az operáció sikeresnek mondható, ha nem, a beteg könnyen meghalhat, vagy legalábbis tartósan kómába kerülhet. Ám hogy melyik forgatókönyv következik be és főleg mikor, ember nincs, aki előre képes lenne megmondani.


Az Egyesült Államok esetében az utóbbi hónapokban lassan megjelennek olyan jelek, amelyek alapján remélhető, hogy az első forgatókönyv valósul meg, de ugyanezzel az erővel az is elképzelhető, hogy az átmeneti javulást újabb visszaesés követi majd.
Az eurózóna válsága viszont az utóbbira példa; a válságra reagálva mindegyik ország a keynesi recepttel próbálkozott, ami a tagországok jelentős eladósodásával járt. Ám a gazdaságba bepumpált pénzek nem hozták vissza a gazdaság szereplőinek a bizalmát, így a gazdasági teljesítmény és nyomában az adóbevételek, nem növekedtek. A magasabb államadósság viszont „megfertőzte” az állampapírok első számú vásárlóit, a bankokat, amelyek válaszul a korábbiaknál is jobban visszafogták hitelezési tevékenységüket, ami újabb negatív sokkot jelent a reálgazdaság számára. A folyamat pedig önmagát erősítve ördögi körré alakult át.


2011-ben ennek voltunk szemtanúi, és igazán nem nagyon tudjuk, mi vár ránk 2012-ben.
Mi hát a sikeres válságkezelés? Szakma, tudomány, intuíció, kuruzslás, netán mindegyik egyszerre?


Lee Iacocca 1979-ben sikeresen „válságkezelte” az amerikai Chrysler autógyárat és vált a vállalati válságkezelés ikonjává. 1995-ben, amikor a Chrysler ismét válságba került, Iacocca visszatért és kudarcot vallott. Alan Greenspan, a leghosszabb időt kitöltő amerikai jegybankelnök pályafutása során kisebb-nagyobb válságok sokaságát vezényelte le sikeresen, hogy aztán pár hónappal a távozása után kirobbanjon az utolsó hetven év legnagyobb globális válsága, amely egyértelműen kapcsolatba hozható a Fed, illetve személy szerint Greenspan tevékenységével. Utódja, Ben Bernanke négy éve foglalkozik a válság leküzdésével, ma még nem tudjuk, milyen sikerrel.
Példák sokasága ismert, amikor a válságkezelő menedzser vagy politikus sikeresnek mondott tevékenységét követően dicsősége teljében távozik, a válságkezelés tárgya – a vállalat vagy ország – viszont nem sokkal később visszaesik, és még súlyosabb válságba kerül.
Így a fenti kérdésre az én válaszom az utóbbi – alighanem mindegyik egyszerre és hozzá még egy nagy adag szerencse.

Neked ajánljuk