Még egyszer a (deviza)eladósodásról

Felcsuti Péter

A lakossági devizaeladósodás okait firtató parlamenti bizottsági jelentés kapcsán érdemes elgondolkozni egy-két dolgon, amire az egyébként szakmailag helytálló elemzés nem tér ki.

Ez év január 25-én jelentés közreadásával befejezte munkáját a lakossági devizaeladósodás okaival és a lehetséges felelősök megnevezésével foglalkozó parlamenti bizottság. A jelentéssel tulajdonképpen mindenki elégedett lehet; az anyag az obligát beszólásokon túl politikai értelemben alighanem ártalmatlan, szakmai szempontból viszont számos helyes megállapítást tartalmaz. (Részletes elemzését lásd a Magyar Narancs e heti számában). A legfontosabb ezek közül, hogy lényegében minden szereplő – a kormányzat, az MNB, a PSZÁF, a bankok és nem utolsósorban az ügyfelek – hibázott, mert alábecsülte az árfolyamkockázatot, illetve túlbecsülte az eurózónához történő gyors csatlakozás esélyét. Az anyag ugyan ezt nem mondja ki, de a fentiekből logikusan következik, hogy ha a felelősség közös, a helyzet rendezését is közösen kell az érintetteknek vállalnia. Ezért volt szakmailag és erkölcsileg is képviselhetetlen a bankokra egyoldalúan terheket rovó végtörlesztés és másfelől elfogadható a tárgyalásos úton kialakított árfolyamgát koncepciója, vagy bármilyen más elgondolás, ami értelmesen megosztja a terheket az érintettek között.
Ennek előrebocsátása mellett az anyagot olvasva az emberben hiányérzet támad; joggal érezheti ugyanis, hogy a lakossági devizaeladósodás, ez a bevallottan óriási léptékű társadalmi-gazdasági jelenség lényegében a levegőben lóg: csak a lakosság és csak devizában és csak 2002–2010 között? És mi a helyzet az állammal, az önkormányzatokkal és a vállalatokkal?

Az állami eladósodásról szólva Kopits György, a Költségvetési Tanács korábbi elnökének szellemes metaforáját, a „fiskális alkoholizmust” szeretjük használni. Ám, mint láthatjuk, nem csak a központi költségvetés, de az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság is „alkoholfüggő”, még pedig olyan mértékben, amivel lényegében egyedül állunk a régióban, amint azt az alábbi táblázat szemlélteti (az adatok százalékban értendők):

.........................................Magyaro.    Csehország    Lengyelország    Románia    Szlovákia


hitel/GDP                           81,6                 71,4                   58,5            53,5            53,6
vállalati hitel/GDP              29,0                 21,6                   16,2            19,4            22,8
lakossági hitel/GDP          30,4                 27,6                    32,6           19,6             21,6
fogyasztási hitel/GDP       13,7                   5,2                      9,8           14,0               3,0
lakáshitel/GDP                  15,3                 19,4                    16,5             4,9             14,7

forrás: EKB, 2010. március


Számítsuk ehhez a központi költségvetés állampapír-kibocsátásait, és azonnal belátható – és ez releváns a jelentés megállapításai szempontjából –, hogy ilyen mértékű hitelfelvételt elégséges belföldi megtakarítás híján nem lehet(ett volna) hazai devizában finanszírozni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az eladósodási hajlandóság adott szintje mellett a magyar gazdaság szereplői, köztük a lakosság számára a devizában történő eladósodás már magától értetődő következmény. Az egyáltalán nem véletlen ugyanis, hogy a sokkal kevésbé eladósodott országokban vagy nincs devizaadósság (Csehország, Szlovákia), vagy sokkal kisebb problémát jelent, mint nálunk (Lengyelország, Románia).

Természetesen nem vitatható, hogy a lakosság devizában történő eladósodása – mint kollektív kudarc – önmagában is tanulmányozásra érdemes, és az sem kétséges, hogy az alacsony kamatozású deviza kezdeti vonzereje maga is erősítette az eladósodási hajlandóságot.
Ám legalább ennyire izgalmas kérdés az is, hogy az eladósodási hajlandóság vajon a 2002–2010-es évek terméke, avagy már hosszabb ideje a magyar társadalom, illetve a gazdaság sajátja. A válasz szerintem egyértelműen az utóbbi: határozott folyamatosság figyelhető meg e tekintetben a Kádár-rendszer évtizedeinek ’stop and go’ szakaszai és a rendszerváltás első két évtizede között, amelyet csak átmenetileg szakított meg a kilencvenes évek első felének válsága.
A belföldi fogyasztás eladósodás útján történő növelése (mindegy, hogy  államadósságból finanszírozott „koraszülött” jóléti rendszerek biztosította közösségi fogyasztás, vagy deviza lakás-, autó-, fogyasztási hitelek biztosította egyéni fogyasztás révén), úgy tűnik, az egymást váltó politikai elitek közös eszköze, és a jelek szerint egyetlen ötlete hatalmuk megőrzése érdekében. Még a válság sem tudja eltántorítani ettől a téveszmétől a mindenkori kormányokat – gondoljunk az éppen hatalomra került Orbán-kormány elvetélt kísérletére 2010 májusában a 6-7 százalékos költségvetési hiány elfogadtatását  illetően, amit a kudarcot követően a fogyasztás felpörgetésére szánt egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésével pótolt, mintegy 500 milliárdos lukat ütve  a költségvetésen.

Ez pedig mélyebb, fundamentális problémákra utal elsősorban a politikai elit, de az őt hatalomra juttató társadalom értékrendjében is, ami a jelek szerint előnytelenül különbözteti meg országunkat számos környező országtól.
Egy másikfajta hiányérzetem a jelentés kapcsán inkább pozitív: a lakossági devizaeladósodás miatt a bankrendszert folyamatos támadások érték a bevallottan laikusok és a magukat hozzáértőnek tartók, illetve gyakran a sajtó és a politika részéről is. Alapvetően kétféle vád hangzott el. Egyik az volt, hogy a bankok igazán nem is svájci frank, hanem forinthitelt nyújtottak (lásd a ’svájci frank’ és ’svájci frank alapú’ hitel körüli szómágiát), és ezért az ügyfelek árfolyamvesztesége valójában a bankok nyeresége. A másik vád szerint a bankok ellenőrizhetetlenül és saját szájuk íze szerint változtatják a törlesztőrészletek kiszámításának módját.

A jelentés készítői azzal, hogy meg sem említik ezeket a vádakat, nyilvánvalóan egyetértenek azzal, hogy ezek alaptalanok voltak. Ennek ellenére figyelembe véve a bankrendszer negatív társadalmi megítélését, ennek a ténynek a kimondása talán indokolt lett volna.
A lakossági devizaadósság körüli polémia a következő időszakban talán veszít élességéből, az eladósodási hajlandóság mélyebb, fundamentális okainak vizsgálata viszont soha nem volt aktuálisabb.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.