Ez év január 25-én jelentés közreadásával befejezte munkáját a lakossági devizaeladósodás okaival és a lehetséges felelősök megnevezésével foglalkozó parlamenti bizottság. A jelentéssel tulajdonképpen mindenki elégedett lehet; az anyag az obligát beszólásokon túl politikai értelemben alighanem ártalmatlan, szakmai szempontból viszont számos helyes megállapítást tartalmaz. (Részletes elemzését lásd a Magyar Narancs e heti számában). A legfontosabb ezek közül, hogy lényegében minden szereplő – a kormányzat, az MNB, a PSZÁF, a bankok és nem utolsósorban az ügyfelek – hibázott, mert alábecsülte az árfolyamkockázatot, illetve túlbecsülte az eurózónához történő gyors csatlakozás esélyét. Az anyag ugyan ezt nem mondja ki, de a fentiekből logikusan következik, hogy ha a felelősség közös, a helyzet rendezését is közösen kell az érintetteknek vállalnia. Ezért volt szakmailag és erkölcsileg is képviselhetetlen a bankokra egyoldalúan terheket rovó végtörlesztés és másfelől elfogadható a tárgyalásos úton kialakított árfolyamgát koncepciója, vagy bármilyen más elgondolás, ami értelmesen megosztja a terheket az érintettek között.
Ennek előrebocsátása mellett az anyagot olvasva az emberben hiányérzet támad; joggal érezheti ugyanis, hogy a lakossági devizaeladósodás, ez a bevallottan óriási léptékű társadalmi-gazdasági jelenség lényegében a levegőben lóg: csak a lakosság és csak devizában és csak 2002–2010 között? És mi a helyzet az állammal, az önkormányzatokkal és a vállalatokkal?
Az állami eladósodásról szólva Kopits György, a Költségvetési Tanács korábbi elnökének szellemes metaforáját, a „fiskális alkoholizmust” szeretjük használni. Ám, mint láthatjuk, nem csak a központi költségvetés, de az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság is „alkoholfüggő”, még pedig olyan mértékben, amivel lényegében egyedül állunk a régióban, amint azt az alábbi táblázat szemlélteti (az adatok százalékban értendők):
.........................................Magyaro. Csehország Lengyelország Románia Szlovákia
hitel/GDP 81,6 71,4 58,5 53,5 53,6
vállalati hitel/GDP 29,0 21,6 16,2 19,4 22,8
lakossági hitel/GDP 30,4 27,6 32,6 19,6 21,6
fogyasztási hitel/GDP 13,7 5,2 9,8 14,0 3,0
lakáshitel/GDP 15,3 19,4 16,5 4,9 14,7
forrás: EKB, 2010. március
Számítsuk ehhez a központi költségvetés állampapír-kibocsátásait, és azonnal belátható – és ez releváns a jelentés megállapításai szempontjából –, hogy ilyen mértékű hitelfelvételt elégséges belföldi megtakarítás híján nem lehet(ett volna) hazai devizában finanszírozni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az eladósodási hajlandóság adott szintje mellett a magyar gazdaság szereplői, köztük a lakosság számára a devizában történő eladósodás már magától értetődő következmény. Az egyáltalán nem véletlen ugyanis, hogy a sokkal kevésbé eladósodott országokban vagy nincs devizaadósság (Csehország, Szlovákia), vagy sokkal kisebb problémát jelent, mint nálunk (Lengyelország, Románia).
Természetesen nem vitatható, hogy a lakosság devizában történő eladósodása – mint kollektív kudarc – önmagában is tanulmányozásra érdemes, és az sem kétséges, hogy az alacsony kamatozású deviza kezdeti vonzereje maga is erősítette az eladósodási hajlandóságot.
Ám legalább ennyire izgalmas kérdés az is, hogy az eladósodási hajlandóság vajon a 2002–2010-es évek terméke, avagy már hosszabb ideje a magyar társadalom, illetve a gazdaság sajátja. A válasz szerintem egyértelműen az utóbbi: határozott folyamatosság figyelhető meg e tekintetben a Kádár-rendszer évtizedeinek ’stop and go’ szakaszai és a rendszerváltás első két évtizede között, amelyet csak átmenetileg szakított meg a kilencvenes évek első felének válsága.
A belföldi fogyasztás eladósodás útján történő növelése (mindegy, hogy államadósságból finanszírozott „koraszülött” jóléti rendszerek biztosította közösségi fogyasztás, vagy deviza lakás-, autó-, fogyasztási hitelek biztosította egyéni fogyasztás révén), úgy tűnik, az egymást váltó politikai elitek közös eszköze, és a jelek szerint egyetlen ötlete hatalmuk megőrzése érdekében. Még a válság sem tudja eltántorítani ettől a téveszmétől a mindenkori kormányokat – gondoljunk az éppen hatalomra került Orbán-kormány elvetélt kísérletére 2010 májusában a 6-7 százalékos költségvetési hiány elfogadtatását illetően, amit a kudarcot követően a fogyasztás felpörgetésére szánt egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésével pótolt, mintegy 500 milliárdos lukat ütve a költségvetésen.
Ez pedig mélyebb, fundamentális problémákra utal elsősorban a politikai elit, de az őt hatalomra juttató társadalom értékrendjében is, ami a jelek szerint előnytelenül különbözteti meg országunkat számos környező országtól.
Egy másikfajta hiányérzetem a jelentés kapcsán inkább pozitív: a lakossági devizaeladósodás miatt a bankrendszert folyamatos támadások érték a bevallottan laikusok és a magukat hozzáértőnek tartók, illetve gyakran a sajtó és a politika részéről is. Alapvetően kétféle vád hangzott el. Egyik az volt, hogy a bankok igazán nem is svájci frank, hanem forinthitelt nyújtottak (lásd a ’svájci frank’ és ’svájci frank alapú’ hitel körüli szómágiát), és ezért az ügyfelek árfolyamvesztesége valójában a bankok nyeresége. A másik vád szerint a bankok ellenőrizhetetlenül és saját szájuk íze szerint változtatják a törlesztőrészletek kiszámításának módját.
A jelentés készítői azzal, hogy meg sem említik ezeket a vádakat, nyilvánvalóan egyetértenek azzal, hogy ezek alaptalanok voltak. Ennek ellenére figyelembe véve a bankrendszer negatív társadalmi megítélését, ennek a ténynek a kimondása talán indokolt lett volna.
A lakossági devizaadósság körüli polémia a következő időszakban talán veszít élességéből, az eladósodási hajlandóság mélyebb, fundamentális okainak vizsgálata viszont soha nem volt aktuálisabb.
