„Happy days are here again” – énekelhetnénk az ismert amerikai dalt, amely népszerűségében vetekszik a híres Gyertyafény keringővel. A boldogságra minden okunk megvan; két hónapos viszonylagos csend után helyreállt a világ rendje; ismét az igazi Matolcsyval találkozhattunk a kormányhoz közel álló hetilap által készített interjúban. Minden együtt van, amit az elmúlt években megtanultunk szeretni és becsülni a miniszterből átvedlett jegybankelnökben: az agresszív arrogancia, a fenyegetőzés, a valótlanságok és a csúsztatások sora, az újságíró és az olvasóközönség lenézése.
Az interjú, bár tulajdonképpen nem is igazán hosszú, hemzseg a gyöngyszemektől, amelyekből helyhiány miatt csak a legfényesebben csillogókat emeljük ki.
1. Eltávozások a jegybankból: „volt, aki szégyenében ment el… és volt, aki megmondta, hogy nem ért egyet az új jegybanki politikával.” A jegybankban mindenesetre nem ez a verzió ismert, sőt jószerével épp az ellenkezője: az új vezetés kész listákkal érkezett azok nevével, akiket el kell távolítani. Tegyünk hozzá egy több mint városi legendát is: a listán szereplő egyik munkatársnőt az elnök „kegyelemben” részesítette, mondván: „az apád a főnököm volt, ezért maradhatsz, de becsüld meg magad.” Öröm, ha ilyen humánus gesztussal találkozik az ember.
2. A „bebetonozott monopolpozíciók” feltörése: a jegybank elnöke szerint nem elégséges a bankok közötti verseny. Ez az állítás szakmailag értelmezhetetlen, illetve csúsztatás. A verseny intenzitása a különböző részpiacokon (lakossági, vállalati stb.) és termékek (hitel, betét, számlavezetés, kártya és más szolgáltatások) tekintetében természetesen eltérő, és valóban vannak olyan területek és termékek, ahol lehetne nagyobb a verseny. Ám történetesen a vállalati részpiac és lényegében az összes vállalati termék vonatkozásában kifejezetten éles a verseny a bankok között, amit az is jól jelez, hogy az első hat bank piaci részesedése a vállalati hitelek és betétek vonatkozásában 10–15% között szóródik. Ilyen körülmények között monopóliumról, pláne ami betonból épült, szó sem lehet.
3. Súlyos büntetést kell kiszabni a bankokra, ha nem folyósítják ki teljes egészében a nekik kiosztott jegybanki hitelkereteket: nehéz elképzelni, hogy egy alapvetően önkéntes részvételen és együttműködésen alapuló struktúrában a megfelelő ösztönzés a büntetés lenne. De nézzünk egy egyszerű példát: tételezzük fel, hogy egy 10%-os piaci részesedésű bank megkapja az 500 milliárdos keret 7%-át (a kártyaleosztás a kisebb bankokat részesíti előnyben), ami 35 milliárd forint, ám ennek az összegnek máléságból, rosszindulatból vagy bármilyen más gonosz szándékból csupán a 80%-át helyezi ki. Marad 7 milliárd forint, ami ezek szerint a büntetés alapja. Ha a büntetés mértéke 3% ( az elnök szerint „jóval” többnek kell lennie, mint a 2,5%-os bruttó marzs), az 210 millió forintos büntetést jelent, de még időarányosan (például negyedévre) is 52,5 millió forint. Melyik bank akar ilyen feltételek mellett részt venni egy állami programban, ami számára amúgy sem az év üzlete? Függetlenül attól, hogy mit reagál erre az amúgy már eléggé szervilissé vált Bankszövetség (lásd újonnan megválasztott volt elnökének fenti intését), a nyilatkozat elég jól szemlélteti az elnök gondolkodásmódját a piac és az állam viszonyát illetően.
4. Kitörés az adósságcsapdából (a hab a tortán): Magyarország egy éven belül ki fog törni az adósságcsapdából, mert teljes egészében visszafizeti az IMF-től felvett hitelt. Természetesen visszafizetjük az IMF-hitelt annak lejáratakor, ahogy az elmúlt ötven évben Magyarország minden más hitelt (köztük a nemzetközi szervezetektől felvetteket) és annak kamatait is rendben visszafizetett – az esetek túlnyomó többségében új hitelből (a 90-es évek közepén privatizációs bevételből is). Emlékezzünk vissza, a jegybankelnök még gazdasági miniszter korában a Széll Kálmán Terv részeként elképesztően ambiciózus adósságcsökkentési elképzeléseket terjesztett elő 2011-ben, amivel a valóság köszönő viszonyban sincs, miközben „elégett” nagyjából 2500 milliárd forintnyi nyugdíjvagyon. Az adósságállomány csökkentéséről immáron szó sem esik, csak az IMF-hitel visszafizetéséről. Finoman szólva ostobának néznek bennünket.
5. A devizahitelek problémája: az újságíró emlékezteti az elnököt, hogy miniszterként a mérgező devizahiteleknek a bankszektor testéből történő kimetszéséről beszélt, és felteszi a kérdést, hogy vajon a jegybank devizatartalékai szóba jönnek-e erre a célra. A válasz lakonikus nem. Az elnöknek igaza van, legfeljebb csak a kérdés marad, hogy mire gondolhatott annak idején miniszter korában?
A halhatatlan Rejtő Jenő egyik szereplője a főhős kétségeesett próbálkozására, hogy elhitesse, hogy igazi herceg, minden alkalommal ezt válaszolja: „Természetesen, fiacskám, én pedig az igazi Trebitsch vagyok.” Nos, mi két hónapnyi szünet után visszakaptuk az igazi Matolcsynkat; van, aki továbbra is fáradhatatlanul beszél és dolgozik a haza nagyobb üdvére.
