Érvek a jó élet mellett

A frivolnak tűnő cím dacára az írás komoly dolgokkal szeretne foglalkozni. Olyannyira, hogy meg is szeretném kérni az olvasót, pár percre tegye félre napi gondjait, aggodalmait és indulatait, s tartson velem egy (majdnem) utópisztikus világba.

Az apropó egy könyv, az angol Robert és Edward Skidelsky – közgazdász apa és filozófus fia – műve, amely a How Much is Enough? – The pursuit of Money and the Case for the Good Life (Mennyi elegendő? – A pénz hajhászása; érvek a „jó élet” mellett). Robert Skidelsky az angolszász világban nagy hírnévnek örvend, ő a legteljesebb Keynes-életrajz és -bibliográfia szerzője. John Maynard Keynes (1883–1946) pedig a 20. század egyik legeredetibb, de mindenképpen legnagyobb hatású közgazdásza.

Nem véletlen ezért, hogy a könyv kiindulópontja Keynes egy 1930-ban írt tanulmánya, amely az Unokáink gazdasági lehetőségei címet kapta. Ebben a szerző arról ír, hogy a műszaki fejlődés a jövőben olyan mértékben növeli meg a termelékenységet, hogy az embereknek – szükségleteik kielégítése érdekében – egyre kevesebbet kell dolgozniuk. „És ekkor jön el az idő – írta Keynes –, amikor az ember a teremtés kezdete óta első ízben szembesül azzal a... dilemmával, hogy immáron megszabadulva nyomasztó gazdasági kényszereitől, hogyan használja fel a szabadidejét, hogy bölcsen, helyesen és jól éljen.” Keynes úgy gondolta, hogy az ember – mint értelmes lény – ismeri a határokat. Bár maga alapvetően tőzsdei spekulációi eredményeképpen igencsak gazdag volt, tisztes angol polgárként úgy vélte, hogy évi 500 font (mai árakon nagyjából ennek az ötvenszerese, azaz durván 9 millió forint) elegendő a tisztességes megélhetéshez. Ennek az időnek az eljövetelét Keynes nagyjából száz évre, azaz 2030-ra taksálta.

Visszatekintve megállapítható, hogy Keynes egyfelől helyesen jelezte előre, hogy a fejlődés soha nem látott mértékű gazdagságot hoz el, legalábbis a legfejlettebb országokban (egészen elképesztő, hogy az egy főre jutó GDP tekintetében a becslése az 1930–1990 közötti időszakra milyen közel van a ténylegeshez: 5 ezer dollárról 20 ezer dollár, szemben a tényleges 22 500 dollárral). Amit azonban nem látott, hogy a kapitalizmus veleszületett jellemzői – a verseny, a mohóság és a státuszalapú fogyasztás – nemhogy nem tűnnek el, de még jobban „beivódnak”  a társadalom szövetébe. Így aztán a fejlett világ lakossága nem kevesebbet, hanem többet dolgozik. Többet dolgozik, többet-jobbat fogyaszt, de – ahogy ezt statisztikák és kutatások sokasága bizonyítja – nem boldogabb.

A mostani válság – amely immáron öt éve tart – a szerzők szerint jó alkalmat teremt a szembenézésre és az alternatívák kutatására. Szerintük a válság a kapitalizmus olyan „szervi hibáit” hozta felszínre, amelyekkel foglalkozni kell. Először: a mohóság és  a szerzés erkölcsi értelemben elfogadhatatlan, a nagyfokú egyenlőtlenség pedig sérti az igazságosságról alkotott elképzeléseinket. Másfelől a rendszer lényegét tekintve instabil, a mostani válság annak a bizonyítéka, hogy a kapitalizmus mekkora pazarlással és emberi szenvedéssel jár. És végül a növekedés (és következésképpen a fogyasztás) minden határon túl történő növelése önmagában abszurd, ami lényegében ugyanezeket az erkölcsi kérdéseket veti fel.

A szerzők szerint eközben elsikkad az, amit a gondolkodók Arisztotelész óta „jó életnek” neveznek, és persze évezredek óta vitatkoznak azon, mit is jelent és hogyan lehet szert tenni rá. Akármit is jelentsen, abban egyetértés van, hogy az emberi létezésnek ez – a jó élet – ad értelmet.

A két Skidelsky természetesen nem marad adós a saját definíciójával; e szerint a jó élet alkotóelemei (1) az egészség, (2) a biztonság, (3) a tisztelet (amit megkapunk másoktól), (4) az egyéniség (az a képesség, hogy életünket saját ízlésünk, temperamentumunk és a jóról alkotott elképzeléseink szerint éljük), (4) összhang a természettel, (5) barátság, (6) szabad idő (azok a dolgok, amiket önmagukért csinálunk, és nem valamilyen más célból, lásd pénzkeresés).

És hogyan lehet mindezt elérni? Könyvük utolsó fejezetének, amely a javaslataikat tartalmazza, a szerzők a „Kilépni a mókuskerékből” címet adták. Szerintük olyan helyzetet kell teremteni, amelyben csökken az emberekre nehezedő nyomás, hogy pénzt kelljen keresniük, amit aztán értelmetlen fogyasztásra fordítanak. Ezért az állam dolga, hogy minden lakosának rendszeres havi jövedelmet (basic income) folyósítson, amely lehetővé teszi, hogy az embereknek, ha úgy döntenek, kevesebbet kelljen pénzkeresés céljából dolgozniuk (részmunkaidő). Ezenkívül csökkenteni kell az ösztönzést a fogyasztásra (luxusadók, más fogyasztási típusú adók, a reklámra fordított költségekkel ne lehessen az adóalapot csökkenteni stb.), és növelni az ösztönzést a megtakarításokra. És persze lehetővé kell tenni, sőt az oktatással ösztönözni kell az alkotó, az önkéntes, karitatív stb. tevékenységeket.

A szerzők egyértelművé teszik, hogy javaslataik kizárólag a leggazdagabb országokban valósíthatók meg, amelyek aztán egyfajta mintaként szolgálhatnak a felzárkózó országok számára. A dolog lényegét tekintve a kapitalizmus meghaladásáról, egy posztkapitalista társadalomról beszélnek.

Tegyük egy pillanatra félre, mennyire megvalósíthatók a szerzők javaslatai, kiváltképp egy olyan szegény országban, mint Magyarország (semennyire). A kérdések azonban, amit a két Skidelsky feszeget, korántsem csak a fejlett világban, de nálunk is érvényesek: Milyen legyen a magyar kapitalizmus, mint a svéd, vagy mint a kínai? Mit kezdjünk az egyenlőtlenségekkel, milyen erkölcsi deficitjeink vannak (normakövetés, korrupció), jó élet-e az élet, amit élünk, és ha nem, akkor mit kéne tennünk, hogy az legyen?

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.