A kormány, ahogy megszoktuk, csepegteti a híreket: először a miniszterelnök beszélt arról, hogy az önkormányzati adósság részleges átvállalásával „elindul az adósság elleni küzdelem harmadik szakasza”, és ezúttal sem mulasztott el néhány fenyegető nyilat kilőni a „sápot szedők” (vajon kikre gondolhatott?) irányába. Ezt nehezen lehetett másképpen értelmezni, mint hogy a kormány nem kívánja teljes összegben kifizetni az általa átvett önkormányzati adósságot, vagy más módon akar egyoldalú kedvezményeket kicsikarni.
A válasz, ha nem is az immáron teljes bénultságba került bankszektorból, de egy hitelminősítőtől nem sokáig késett: a Fitch bejelentette, hogy államcsődnek tekintené, ha a kormány „erőből” a hitelezőkre kényszerítene bármilyen mértékű adósságelengedést. A miniszterelnök gyorsan visszakozott, majd arról értesültünk, hogy a kormány döntött az önkormányzati adósságátvállalás részleteiről, de a bankokkal egyelőre még nem tárgyal.
Érdekes, hogy ebben a nagy tűzijátékban alig figyeltek fel egy eléggé triviális mozzanatra: egyáltalán joga van-e az államnak bárki adósságát átvállalni a hitelező hozzájárulása nélkül. Egyszerű tény, hogy az adós adósságát egy harmadik személyre jogszerűen csak a hitelnyújtó hozzájárulásával ruházhatja át. Ezen az sem változtat, hogy a széles értelemben vett állam egyik ága (önkormányzat) adná át adósságát egy másik ágnak (központi költségvetés), hiszen az adott esetben mind a ketten egy magánjogi szerződés alanyai. Kiváltképp akkor nem tehetik ezt, ha fennáll a veszélye annak, hogy az új adós (a központi költségvetés) esetleg nem teljes összegben akarna fizetési kötelezettségének eleget tenni.
A másik, ezzel szorosan összefüggő kérdés a bankok úgynevezett érdekeltsége, hogy egy ilyen cserében akármilyen körülmények között részt vegyenek. Általában természetesen igaz, hogy a központi költségvetés jobb adós, mint bármelyik önkormányzat, de azért ez az állítás legalábbis túl sommás ahhoz, hogy mindig igaz legyen. Például nem egy kötvény esetében a hitelező részleges óvadéki betét elhelyezését írta elő az önkormányzat számára, márpedig a készpénz még az állami adósságnál is jobb. Gyakori az is, hogy a bankok zálogjogot alapítanak az adott önkormányzat jövőbeni adóbevételein, netán ingatlanfedezetet kötöttek ki. Így aztán nem magától értetődő, hogy egy bank, mondjuk egy jelentős adóbevétellel rendelkező nagyváros kötvényadósságát, amely mögé ráadásul valamekkora összegű készpénzbetétet is elhelyeztetett, feltétlenül le akarná cserélni egy olyan központi költségvetés adósságára, amelyiktől egyáltalán nem idegen a nyomásgyakorlás, a fenyegetőzés a szerződés újratárgyalásával és egyéb nyalánkságok.
Ám egy normális tárgyalásos folyamatban a bankok valóban érdekeltek lehetnek abban, hogy különösen a kisebb vagy gyengébb minőségű önkormányzati kötvényeiket valamekkora engedménnyel állami adósságra cseréljék le.
Mik lehetnek ezek a területek, amelyeken a bankok az állam számára értelmes és értékes engedményeket tehetnek? Először is a devizanem megváltoztatása, ti. svájci frankról euróra, netán forintra. (NB. Ez utóbbit segíthetné, ha a jegybank elfogadható áron hosszú lejáratú forintforrásokat bocsátana az érintett bankok rendelkezésére.) Aztán szóba jöhet a kamatfelár csökkentése és végül a tőkeösszeg valamilyen mértékű csökkentése, és persze mindezek valamilyen kombinációja is. Ezek mindegyike a bankok számára természetesen pénzbe kerül, azaz veszteséget okoz. Ezzel szemben áll(hat) az a céltartalék, amelyet a bankok korábban megképez(het)tek önkormányzati hitelportfóliójukra vagy annak egyes elemeire, és amit most a jobb minőségű adós belépésével felszabadíthatnak. Ez természetesen bankonként eltérő, ám az nagyon valószínű, hogy a sajtóban „lebegő” 20, pláne 25 százalékos engedménynél a bankok csak egy nagyságrenddel kevesebbre lesznek képesek vagy inkább hajlandók. Akárhogy is, a tárgyalások – ha a kormány valóban tárgyalásokra és nem shotgun weddingre készül – minden bizonnyal jócskán a kormány által megjelölt jövő év közepén túlra húzódhatnak. Különösen akkor, ha a bankok felismerik saját valódi érdekeiket és nem hagyják leszalámizni magukat, azaz megfogalmaznak valamilyen közös minimumfeltételeket a tárgyalások megkezdéséhez.
