Az Európai Bizottság „összeurópai kezdeményezésként” 2014. január 1-jétől javasol bevezetni egy forgalmi típusú adót az értékpapír-műveletek után. Ám, hogy az új adónem beváltja-e a hozzáfűzött reményeket, az korántsem egyértelmű.
Az adó ötletét eredetileg James Tobin Nobel-díjas amerikai közgazdász (1918–2002) vetette fel a spekulatív valutamozgások megakadályozása érdekében, amelyek már az 1970-es években komoly gondokat okoztak egyes fejlődő országokban. (Egészen pontosan az adót még Keynes javasolta 1936-ban a Wall Streeten folyó spekuláció meggátolására – Tobin, aki Keynest mesterének tekintette, ezt az ötletet elevenítette fel.) Érdemes emlékeztetni arra, hogy maga Tobin korántsem tartotta ötletét ideálisnak, ám a valódi alternatívát – közös világpénz, közös monetáris és fiskális politika, illetve intézmények – politikailag nem tartotta kivitelezhetőnek (tegyük hozzá, ma sem az), így aztán, ahogy fogalmazott: „Sajnálattal a második alternatívát vagyok kénytelen javasolni, amivel némi homokot lehetne szórni a túlságosan is hatékonnyá vált pénzügyi rendszer kerekei közé.”
A szakirodalom igencsak megosztott a Tobin-adó hatékonyságát illetően. A lényeg: semmilyen empirikus bizonyíték nem támasztja alá, hogy kapcsolat lenne az adó okozta költségnövekedés és a spekuláció okozta volatilitás csökkenése között, magyarán, hogy az adó elriasztaná a spekulációt. Az viszont empirikusan bizonyított, hogy – mint minden adó – ez is csökkenti a piacok likviditását, és ezzel a piaci allokáció hatékonyságát, hiszen nagyon nehezen lehet megkülönböztetni a normális kereskedelmi és kockázatcsökkentő tevékenységet (ami kívánatos) a túlzott (??) mértékű spekulációtól (ami nem kívánatos). Vegyük észre, hogy alapértelmezésben a spekuláció normális része a piacgazdaságnak, önmagában sem jogi, sem erkölcsi szempontból nem szankcionálható, illetve szankcionálandó. A bizonytalan tartalmú „túlzott” jelző az, ami miatt a politikusok a spekuláció elleni fellépést sürgetik.
Az egyetlen konkrét példa, a svéd mindenesetre kifejezetten kontraindikatív: néhány évnyi kísérletezés után a svéd állam visszavonta az értékpapír-műveletek megadóztatását, miután sokkal kevesebb bevétel folyt be, mint amennyire a hatóságok számítottak, nem utolsósorban azért, mert a forgalom drasztikusan csökkent (ti. Londonba terelődött át).
A Tobin-adó uniós bevezetése egyike annak a seregnyi intézkedésnek, amelyet a válság hatására és vélhetően a közvélemény nyomására elsősorban a politikusok erőltetnek, akik számára a gazdasági racionalitás nem feltétlenül tűnik elsődleges szempontnak.
Az EU által támogatott kezdeményezésnek ugyanis a leggyengébb pontja éppen az, amitől Tobin is óvott: ha nem általános, azaz nem minden országra kiterjedő, akkor nagyon könnyű kijátszani, és éppen a legnagyobb szereplők képesek erre, akiket korlátozandó a rendelkezés tulajdonképpen megszületik. Adott esetben ugyanis nem csupán arról van szó, hogy Európán kívüli országok – főként az Egyesült Államok – nem csatlakoznak a kezdeményezéshez, de még uniós tagállamok, köztük a világ második legnagyobb pénzpiacát működtető Nagy-Britannia sem.
Így aztán bátran lehet a svéd jelenség megismétlődésére számítani: a forgalom elterelődik, az adótól várt bevétel csökken, ráadásul az adó éppen azokat fogja sújtani, akik nem spekulálnak, vagy az ilyen jellegű tevékenységük egészen biztosan nem éri el azt a mértéket, hogy büntetni kéne. A kisebb, fejletlen tőkepiacokkal rendelkező országokban, tehát nálunk is, az adó hatása várhatóan még kedvezőtlenebb lesz. A forgalom elterelődésére és általában a megtakarítási hajlandóság valamekkora gyengülésére lehet számítani.
