Archilokhosz ókori görög költőnek tulajdonítják a mondást: „A róka sok mindent, a sündisznó viszont egy fontos dolgot tud.” A jelenség, amire a költő céloz, jól ismert: hiába próbálkozik a róka ezerféleképpen, a sündisznónak csak egy trükkje van – hogy összegömbölyödve mindig szúrós tüskéivel fordul a támadója felé –, de az az egy elég, hogy kifogjon a ravaszdin. Ez így talán mulatságos, de nem túl érdekes, ráadásul az sem biztos, hogy igaz (állítólag, ha a találkozásra a vízparthoz közel kerül sor, a rafinált róka a vízbe hengergeti a sündisznót, amely kénytelen kiegyenesedni, és így feladja védekező pozícióját). A huszadik század egyik legnagyobb hatású filozófusa, az orosz-zsidó származású Isaiah Berlin azonban ezt az aforizmát új tartalommal ruházta fel. A nagy orosz íróról, Lev Tolsztojról 1953-ban írt tanulmányában Berlin az írókat és más gondolkodókat két csoportra osztja. Egyik a sündisznóké, akik a világot egyetlen koncepció keretében látják és értelmezik. Szerinte ebbe a csoportba olyanok tartoznak, mint Platón, Dante, Dosztojevszkij vagy Proust. A másik típus képviselőit – akik szerint a világ túl bonyolult ahhoz, hogy egyetlen vezérlő idea vagy koncepció alapján meg lehetne magyarázni vagy érteni – rókáknak nevezi. Ezek közé sorolja Arisztotelészt, Shakespeare-t, Goethét vagy éppen Balzacot.
Bár maga Berlin annak idején inkább tréfának szánta ezt a csoportosítást, a metafora mégis új életre kelt, és immáron gondolkodók és közírók sokasága használja. A közgazdasági Nobel-emlékdíjas, ám szakmájára nézve pszichológus Daniel Kahneman új könyvében (Thinking fast and slow, 2011) ezt a kategorizálást elfogadva arról ír, hogy a sündisznóknak – számukra legalábbis – egyértelmű, hibátlan és átfogó elméletük van a világról. Ezzel felvértezve a sündisznók képesnek érzik magukat arra, hogy bármi is történjen, a dolgokat ennek az elméletnek a keretei között magyarázzák meg. Megfellebbezhetetlen igazságuk tudatában türelmetlenek azokkal szemben, akik nem osztják a véleményüket, egyszersmind rendkívül magabiztosak a jövőre vonatkozó előrejelzésekben. Nehezen látják be, ha tévednek (ha egyáltalán belátják), vagy ha mégis, akkor ilyesmiket mondanak: „Tulajdonképpen nem is volt tévedés, kicsit az időzítés talán nem volt tökéletes, vagy valamilyen vis maior állt elő.” Egyszóval mindig képesek a kudarcra magyarázatot adni, de az elméletben, a koncepcióban soha nem lehet hiba.
A rókák ezzel szemben összetett gondolkodók; tudják, hogy a valóság nagyon sok tényező és szereplő, köztük néha a vakszerencse összjátékának hatására alakul úgy, ahogy alakul. Rugalmasak, felismerik, ha tévednek, és képesek változni, illetve változtatni.
Bár Kahneman fenti eszmefuttatása egy politikai elemzőkkel foglalkozó klasszikus kutatással kapcsolatos (ti. hogy a politikai elemzők előrejelzései milyen arányban bizonyulnak igaznak vagy tévesnek – a sünök és a rókák találati aránya egyaránt alacsony, de a rókáké határozottan magasabb), ám ugyanezt nyilván a politikusokra is ki lehet terjeszteni. A világtörténelem, de akár a magyar történelem is példák sokaságát kínálja mind a két csoportra.
És mi a helyzet a közelmúlttal? Ön szerint, kedves Olvasó, az elmúlt húsz évben nekünk milyen miniszterelnökök jutottak, tudva azt, hogy ahogy a művészetekben vagy a tudományokban, a politikában sem lehet egyértelműen megmondani, melyik alapállás az eredményesebb, a célravezetőbb? Vajon Antall József, Horn Gyula vagy Medgyessy Péter, netán Gyurcsány Ferenc sündisznó, vagy inkább róka? És kivel mire mentünk? És ami igazán érdekes, melyik csoportba sorolná a jelenleg regnáló miniszterelnököt és elődjét, Bajnai Gordont?
Bár egyértelműen megmondani talán nem, de valószínűsíteni azért lehet, hogy melyik típus az eredményesebb. Számomra legalábbis eléggé nyilvánvaló, hogy sokkal többre mennénk olyan politikusokkal, akik a világot a maga összetettségében látják, rugalmasak és józanok, képesek tanulni és korrigálni, ha hibáznak, mint az olyanokkal, akik azt gondolják, hogy személyükben a nemzeti érdek letéteményesei, egyedül birtokolják az igazság monopóliumát, így hát alapvetően mindig igazuk van, ezért joggal szánhatják a hálás népnek a saját lovas szobruk mellékalakjainak szerepét.
